1
Késett az Ősz, pedig régebben mindig
pontos volt, mégis, amikor hallottam a
kopogást, tudtam, hogy ez ő, na, te sem
hiányoztál, gondoltam, de azért mosolyt
erőltettem az arcomra, és beinvitáltam,
mert mégiscsak az egyik legjobb barátom,
vagyis ő ismer a legjobban, pont ezért
kerülöm, és inkább olyanokkal barátkozom,
akik nem ismernek és nem olyan hervadt
arcúak, egyébként sem értem, túl jól ismer
ahhoz, hogy szeressen, én meg túlságosan
hideg vagyok vele, nem bírom megbocsátani
a hibáit, főleg a közös hibáinkat nem, és a
legjobban azt utálom benne, hogy mindenfélét
kölcsönkér, és soha nem hozza őket vissza.
2
Meddig maradsz, kérdeztem, nyugi, csak
benéztem, felelte, és ezért őszintén hálás
voltam, csak leült a sarokba, én meg vizet
forraltam az olcsó teának, amit hozott, ő
elégedetten mosolygott, bekötötte a cipő-
fűzőjét és elment, nekem meg elkezdett
hiányozni, mert még mindig jobb, mint a tél,
legalább ezt az olcsó filtert hozta.
2011. október 9., vasárnap
2011. október 2., vasárnap
Az ember, aki nem pislogott – kritika a Drive című filmről
Néha B, sőt, ZS kategóriás filmeket is érdemes nézni. Tudja ezt Tarantino, Rodriguez, Spielberg és mostmár Nicolas Windig Refn is, aki a fenti film fenti művészekhez hasonlóan büszke, vagy legalábbis hozzájuk hasonlóan beteg rendezője. Jó, ez nem teljesen korrekt: Refn pontosan tudja, mit csinál, amikor 80-as éveket idéző pink feliratokkal kezdi a filmjét, vagy amikor főszereplőül Hugh Grant főellenségét, az embert, aki nem pislogott, Ryan Goslingot teszi meg. Gosling (aki már a Fél Nelsont, sőt, az egészet is elvitte a vállán, hahaha) faarccal tűri a leghotabb autóspursuitokat, konyhásnénit és bicskamaxit megszégyenítő határozottsággal húzza fel védelmező kesztyűjét, a gondolatpótló fogpiszkálót flegmán rágcsálja, és kisfiús mosollyal bámulja a rajzfilmeket vagy Carey Mulligan sokatmondó arcát. Egyébként leszámítva a menő autóskaszkadőrködést, ez utóbbi lenne a legjobb dolog az életében. Csakhogy (bonyodalom!), megérkezik a bájos hölgy férje a börtönből, és felveszi élete elejtett fonalát. De a sötét múltja nem ereszti, és kétségbeesésében ahhoz a jófej szomszéd sráchoz fordul, aki vigyázott mamira, míg ő távol volt: Ryan Goslinghoz. És az igazi bonyodalom itt kezdődik, a film nem marad meg a romantikus drámák szintjén, inkább átevez a vérbő akciófilmekére. Vitatható, hogy ezt milyen megfontolásból teszi; a Drive hatásvadász, öncélú. De van erre egy másik kifejezés is: l’art pour l’art. Vagyis nem kell erkölcsi tanulságra törekedni, mert ma már az esztétika elég a katarzishoz. És ennek a filmnek nagyon tudatos esztétikája van: benne a GTA-ból ismert L.A.-i gengsztervilága keveredik a gagyi gengszterfilmekével és a gagyiból is merítő, mára klasszikus Tarantino, Rodriguez és Spielberg-művekkel. Ez pedig hosszú csendekkel és indokolatlan brutalitással jár. (És itt a rendező ki is gúnyolja saját magát és általában a prűd Amerikát: a vásznon semmi szex nincsen, de még a csapból is vér folyik.)
A Drive egy nagyon jól működő film, pontosan kimért arányokkal egyensúlyoz giccs, önirónia és szépség között. Néha székrőllefordulósan vicces, de a humora nem durva, és ha az ember nem figyel, észre se veszi. Néha szívszorongatóan szomorú, de a drámaisága nem nyálas. És ha az ember nem figyel, észre se veszi, hogy szorul az a szív. Mire meg igen, addigra már csak egy piros EXIT felirat marad az üres folyosón.
2011. október 1., szombat
Az első felismert hírnökök
Sompolygó árnytáncosok űznek
csatornákba le ellenséget.
Készül a végzet, és bedorombol
minden zegzugot, utcavéget.
A kutyák a várost mind elhagyták,
gyűlnek, gyűlnek az éjjeli macskák.
Minden kőben macska dobban,
feketén nyávog a kémény;
mélyén titok, fénykerülő, de
visszaigazolhat a végén.
A tejestálakat kinn hagyták,
gyűlnek, gyűlnek az éjjeli macskák.
El ne felejtsed azt a csatornát,
rád vár, tudod, babonásan,
társra ne számíts, egyenes vagy,
jogot találsz gonosz árnyban.
A madzagokat mind összebogozták,
gyűlnek, gyűlnek az éjjeli macskák.
2011. szeptember 21., szerda
2011. augusztus 19., péntek
Mi ez a sz*r?
Tudom, tudom, a színvonal. De hát én is erről beszélek. Esküszöm, hogy többé nem fordul elő, de ez olyan szinten hihetetlen, hogy muszáj reklámozni.
Sajnos nagyobb képet nem találtam, ezt is egy évig kerestem.
Mi bűzlik Dániában? Miből gyúrta Lőw rabbi a gólemet? Honnan fújnak az Üvöltő szelek? Milyen is a Forsyte szaga? Hogyan került az Egy Gyűrű a Nőszirom folyóba? Nem ganajtúróvá változik Gregor Samsa? Hol tűnt el az idő? Mit eszik a Száz év magány Rebecája? Mi Willy Wonka titkos receptje? Kérdések, amiket senki nem mert feltenni – eddig… Most fény derül a világirodalom legnagyobb titkaira… Tom Scammel: A Nagy Kakakönyv avagy ahova Dante se merészkedett be
Tom Scammel: A Nagy Kakakönyv avagy ahova Dante se merészkedett be
Eredeti cím: Tom Scammel: Holy Shit or What’s in the Tenth Circle of Hell
fordította: Szabados Edit
kiadó: Hétökör Kiadó
megjelenés: 2011 őszén
You Are a Mine
I've always preferred small things
only bosses prefer major plans
you're not my major plan, I'm not your boss
I think this is the best we can... do
du du du du du du
du du du du
du du du du
Big things've never preferred me
most of the time I live in a box
it's a fact that we fit to each other
like right feet fit to left socks
be mine be minor
watch a nouvelle vague movie in a midnight hour
jump into my tram I'm your miner midget
your cave-heart's beatin oh but why's that fidget
you are a mine
du du du du du du
du du du du
du du du du
be mine be minor
watch a nouvelle vague movie in a midnight hour
jump into my tram I'm your miner midget
your cave-heart's beatin oh but why's that fidget
you are a mine
you are a mine
you are a mine
Még nincs hozzá dallam, de ami késik, nem.
only bosses prefer major plans
you're not my major plan, I'm not your boss
I think this is the best we can... do
du du du du du du
du du du du
du du du du
Big things've never preferred me
most of the time I live in a box
it's a fact that we fit to each other
like right feet fit to left socks
be mine be minor
watch a nouvelle vague movie in a midnight hour
jump into my tram I'm your miner midget
your cave-heart's beatin oh but why's that fidget
you are a mine
du du du du du du
du du du du
du du du du
be mine be minor
watch a nouvelle vague movie in a midnight hour
jump into my tram I'm your miner midget
your cave-heart's beatin oh but why's that fidget
you are a mine
you are a mine
you are a mine
Még nincs hozzá dallam, de ami késik, nem.
2011. augusztus 10., szerda
Strawberry Fields Forever
Na, itt van ez a zseniális szám, egy elég jó videóval.
És egy fordításszerűség tőlem:
Hadd vigyelek el, mer' már várnak az Epermezők,
Illúziók, és nincs miért lógni odaát.
Epermezők örökké.
Csukott szemmel könnyű élni, nem értesz semmit, amit látsz.
Nehéz valakinek lenni, de majd sikerül.
Magam miért is izgatnám?
Hadd vigyelek el, mer' már várnak az Epermezők,
Illúziók, és nincs miért lógni odaát.
Epermezők örökké.
A fámon nem lakik senki, szóval vagy magas lesz vagy mély.
Tudod, ezért nem tudsz behangolni, de nem baj.
Szerintem nem is olyan rossz.
Hadd vigyelek el, mer' már várnak az Epermezők,
Illúziók, és nincs miért lógni odaát.
Epermezők örökké.
Miattam van mindig minden, de tudom azt, hogy mikor álmodom.
Mindent sejtek, de hiába, minden rossz.
Ezért inkább tiltakozom.
Ezért inkább tiltakozom.
Hadd vigyelek el, mer' már várnak az Epermezők,
Illúziók, és nincs miért lógni odaát.
Epermezők örökké.
Epermezők örökké.
Epermezők örökké.
És egy kis adalék, akinek a wikipédulás nem derogál:
2011. augusztus 4., csütörtök
Neked volt már kafkazmusod?
Elárulom egy titkomat – igaz, fenn van valahol az interneten, tehát elméletileg bárki tudhatja, mégis féltve őriztem eddig ezt a történetet – van egy magyar forgatókönyvíró (nevezzük K.-nak), ő írta le azt a sziszifuszi harcot, amit Hollywoodban vívott, hogy egy forgatókönyvéből filmet csináljanak. Beszélt egy producerrel, aki kezébe vette a dolgot, és egy ideig úgy tűnt, hogy az ügye előrehalad. Aztán a producer nem jelentkezett. K. sokáig türelmesen várt, majd kezdett úgy érezni, mintha nem is létezne, vagy mintha ügyének minden eddigi fejleménye semmis lenne. Végül elment a stúdióba, bár sokáig nem volt biztos benne, hogy jó helyen jár; az épület leginkább bérházra hasonlított, érthetetlenül kanyargó folyosói mindenféle ajtókhoz vitték, amiken ki-be mászkáltak inget viselő emberek, kezükben sárga, zöld, piros vagy fekete mappákat szorongatva. K., minthogy nem kapott segítséget, és ha kapott is volna, az csak arra lett volna jó, hogy belássa, nem tudja, pontosan mit akar kérdezni, egyedül bolyongott a gyéren megvilágított szobákban. Eltelhetett néhány óra vagy talán fél nap is, mire egy hatalmas, az előző helyiségekre cseppet nem hasonlító csarnokba érkezett; középen betonoszlopok sorakoztak, amik között, az egész termet behálózva hatalmas, fémből készült könyvespolcok álltak, ugyanolyan színes mappákkal megrakodva, mint amilyeneket K. az inges idegenek kezében látott. A csarnokban, ami fémszerkezeteivel azt az érzetet keltette, hogy építési területen jár, egyetlen lélek sem volt rajta kívül. Találomra leemelt egy piros mappát, kinyitotta, és legnagyobb megdöbbenésére egy forgatókönyv lapjait találta benne. A művet valószínűleg nem ismerte, legalábbis úgy rémlett, sose halott róla azelőtt. Hóna alá csapta, és kihasználva, hogy végre nem figyelik ítélő tekintetek (a stúdióban végig ez az érzése volt), elszántságtól és kíváncsiságtól fűtve levett a polcokról még két mappát. Izgatottan felnyitotta azt, amelyiknek sárga színe volt, és a látványtól úgy megrémült, hogy egyensúlyát elvesztve hanyatt esett, egyenesen egy papírtenger közepére. Eddig észre se vette, hogy a mappák levételéhez felmászott egy létrára; erre csak a zuhanás ébresztette rá. Reakciója érthető volt: a sárga mappában saját forgatókönyve rejlett, az, amelyért az egész utat megtette, amelyet úgy gyűlölt és szeretett, minthogy egyetlen bizodalmaként csalódások sorát okozta neki. Nem értette, mit keres itt, ebben az elhagyott tárolóba, ahogy még sok mindent nem értett, például a színes mappák rendszertelenségét. Hirtelen egy szürke árnyék emelkedett fölé, és ő, lévén, hogy még mindig a papírtengerben feküdt, feltekintett, és ekkor meglátott egy alakot. Első pillantásra olyannak tűnt, mint a többi inges, középkorú férfi, azzal a különbséggel, hogy zakót hordott, és bár a rossz megvilágítás miatt K. nem sokat látott, úgy érezte, találkoztak már valahol. Az öltönyös így szólt:- Ejnye, K. úr, miért fekszik egy rakás fecni között? – K. válasz helyett megpróbált felállni, de ez nagyon nehéznek bizonyult, mindazonáltal az ismeretlen türelmesen megvárta.
- Így már sokkal jobb. Nem tanácsos eleve hátrányos helyzetből indulnia, ezt már tudhatná.
- Hol vagyok? – kérdezte végre K.
- Minek jött ide, ha még ilyen egyszerű kérdésekre se tudja a választ? A stúdió alagsorában van. Ide kerülnek azok a könyvek, amelyekből nem szándékozunk filmet készíteni. – hangja tárgyilagos volt és száraz, gúnyról nem árulkodott, sőt, mintha enyhe szánalom vegyült volna bele. K. szédült, és elviselhetetlen szomjúságot érzett, a férfi szavait nem is fogta fel teljesen.
- Mindezek ellenére a döntések nem véglegesek, és néha előfordul, hogy leküldünk valakit egy-egy mappáért. Itt, mint látja, megszámlálhatatlanul sok tékánk van, és, őszintén szólva, én ittlétem alatt ritkán jártam idelenn. Mégse mondom, hogy helyzete teljesen kilátástalan, de azt tudnia kell, hogy azzal, hogy illetéktelenül itt tartózkodott, igencsak rontott a helyzetén, és ez a hiba beláthatatlan következményekkel járhat. Csak annyit tanácsolhatok, hogy legyen mindig kéznél, sosem tudhatja, mikor szakít valamelyik producer időt magára. Ön hat hónapja és egy hete lehet itt. Az ilyesmik sokáig elhúzódhatnak, van, hogy évekig is. Alkalmanként hajlandóak vagyunk valamelyik irodában fogadni önt. A mostani megbeszélést tekintse rendkívüli és soha vissza nem térő szerencsének. Mint tudja, három percet bocsátunk egy-egy író rendelkezésére, hogy az ügyéről beszélgessünk. – mondta a férfi, hátat fordított K.-nak, és eltűnt a polcsorok mögött.
Jó, nyilvánvalóan torzítottam a történeten, de az alapja igaz. És van benne valami ordítóan kafkai; egy férfi kimegy egy idegen országba, producerekkel beszél, várja, hogy legyen valami a forgatókönyvvel, amiről aztán kiderül, hogy sok társával együtt egy raktárban hever, és ki tudja, lesz-e belőle valaha film. Amúgy Kundera A regény művészetében ír arról, hogy mitől lesz egy helyzet kafkai, nekem most nincs kedvem se megpróbálni őt utánozni, se begépelni a szavait, mert fáradt vagyok. Inkább arról írok, hogy milyen érzés Kafkát olvasni. Először A kastélyt vettem a kezembe, tavaly elvittem Olaszországba, hogy autózás vagy napozás közben legyen valami tartalmas olvasnivaló. Mostmár látom, hogy nincs groteszkebb, mint strandra Kafkát vinni (jaj, de hát van Harukinak egy könyve, azzal a címmel, hogy Kafka a tengerparton). De a kíváncsiság igazából korábban kezdődött, amikor olvasni tanultam, és láttam, hogy a polcon vannak olyanok, hogy Kassák, Weöres, Kafka. Kassákról azt hittem, hogy a Kassa többes számban, Weörest veöresnek olvastam, nem jöttem rá, hogy ez ugyanaz, mint a Bóbita, bóbita, a Kastély meg olyan titokzatos volt fekete-fehér-vörös borítójával. Persze, lehet, hogy ezt csak utólag gondolom így; miért nem lehetek megint egy kicsit óvodás? Szóval, Olaszországban olvastam A kastélyt, és egyáltalán nem voltam elragadtatva. Fogtam a fejemet, téptem a hajamat, ha pedig káromkodni akartam, azt mondtam: kafka! Nem értettem, miért viselkednek gyerekekként a szereplők, miért olyan szürreálisak és életszerűtlenek a helyzetek, miért nem tudja eldönteni K., hogy ismerte-e korábban a segédeit, és miért olyan az ő és Frida kapcsolata, mint két idegené, akik véletlenszerűen egymás mellé rendelődtek. Persze, lehet, hogy ezt csak utólag gondolom így; miért nem lehetek megint egy kicsit tizenhét éves? Szóval, mégiscsak olvastam tovább, feltűnt, hogy az egész regény, az elnagyolt helyzetekkel és a központi küldetéssel meg a bizonytalan szereplővel pont olyan, mint a szerepjáték, ahol van egy mesélő, és vannak játékosok. Ez a felfedezés tetszett, legalább tudtam valamibe kapaszkodni (ha már Dosztojevszkijt nem olvastam). Aztán a regény végére értem, leírom az utolsó mondatot: „- Holnap új ruhát kapok, talán majd érted küldök.” És rájöttem, hogy egy iszonyú jó könyvet olvastam el. Nem az utolsó mondat miatt, inkább mert addigra sikerült legalább részben feldolgoznom azt a sokkoló élményt, amit az egész jelentett. Beavatás volt ez, elemi erejű dolog, mint amilyen az első orgazmus. Inkább furcsa vagy ijesztő, mint jó. A szomorú helyzet az, hogy a kafkai élmények idővel veszítenek erejükből, a legelső kafkai élmény a legerősebb, és minél korábban történik, annál nagyobb a hatása. Mert ki lehet ismerni a mechanikáját, és egy idő után már nem fogjuk a fejünket, csak mosolygunk, hogy áhá, ez egy olyan cseles, kafkai húzás volt. Bármint kinézek abból, akinek volt ilyen elemi erejű kafkai élménye, mint ahogy abból is, aki mániákusan imádja a Bűn és bűnhődést. Az ilyen emberek kétségbeesetten keresik, vágyják, szomjúhozzák azt a földrengésszerű, mámoros érzést, amit ezek az írások jelentettek nekik, és amit már soha nem fognak olyan intenzíven újra érezni.
2011. július 28., csütörtök
Horrible Bosses
Nem furcsa az, hogy a munka ünnepét munkaszüneti nappal ünnepeljük? Aki utálja a munkahelyét, annak nem. Így van ezzel Nick (Jason Bateman), Kurt (Jason Sudeikis) és Dale (Charlie Day) is, nem is ok nélkül, tekintve, hogy főnökeik – sorrendben: egy könyörtelen pszichopata (Kevin Spacey), egy narkós paraszt (Colin Farrell) és egy férfifaló forró fogfúró (Jennifer Aniston). A zsarolások, szexuális zaklatások, megalázások, és még sok-sok minden után a három férfi filmbe illő tervet konspirál (ez a film történetesen Hithcock Idegenek a vonatonja): megölik egymás főnökeit. Ebben segítségükre siet Motherfucker Jones, ejtsd madöfaködzsónsz (tíz évet ült egy emberekkel teli, sötét szobában elkövetett cselekedetért), egy beszélő kocsi, egy volt osztálytárs (most alkalmi munkákból él) és néhány doboz leértékelt mogyoró. De a főhősök még így sem ütik meg a hitchcocki gyilkosok mércéjét; például a bergyilkos.lap.hu-n néznek munkavállaló után, bélmintákat hagynak a tett színhelyén és a többi. Szóval rengeteg bonyodalom van, de vígjátékról lévén szó, a vége többé-kevésbé happy end. Persze az azt megelőző 95 perc tragikus volta ellenére sokkal több szórakozást nyújt: a színészek fantasztikusak, az eddig nem említett Jamie Foxx-ot (Donald Sutherland is felbukkan) is beleértve. Jason Bateman tökéletes a kicsit gyenge, de a trióból még mindig vezetésre legalkalmasabb Nick-ként – csak akkor lennék boldogabb, ha Ewan McGregor játszaná. Jason Sudeikis húsfejű Kurtje nagyon szerethető, a legnagyobb akciók közepette is van ideje szexre, bár a fogkefén fennakadt fekáliaminták rontanak az imidzsén. A trió legemlékezetesebb tagja a Charlie Day alakította Dale; ő a kompánia weirdoja, mint a Másnaposok Alanje, vagy annyira talán mégsem, de hörcsögábrázatával párosuló majomhangja mégiscsak belevésődik az ember emlékezetébe. Ami förtelmeséket illeti: Kevin Spacey-re ráöntötték ezt a szerepet, mást se kell csinálnia, mint tökéletesnek lennie benne. A fenséges Colin Farrell izgalmas a tőle szokatlan, kopaszodó, pocakos külsővel, és bár a legjobb mondatok most nem neki jutnak, azért nagyon jó a maga expresszionista arckifejezéseivel és Madison Twattert (Skins) idéző mozgásával. Jennifer Aniston nem elég, hogy továbbra is szokatlanul jó nő, de végre olyan szerepet kap, amiben megmutatja, hogy tud még színészkedni (egyszer megnézném már egy komoly lélektani drámában is). Szóval a színészeknek jutalomjáték ez a film, de nem csak a jellemkomikumok miatt: a Horrible Bosses erőssége a kicsavart, groteszk helyzetekben és a frappáns, eredeti dialógusokban rejlik (amik paradox módon Coenékre emlékeztetnek). És abban, hogy minden jól van adagolva: a más filmekre vagy épp genitáliákra utaló poénok, a műfaji elemek rontott kijátszása, akció, macska, fekete humor, szóval minden jókor és jó helyen van, az ismétlések pedig egymást erősítik, ellentétben a műfaj chaplini idő- és ideghúzással operáló tucattermékeivel (és itt most nem Chaplint szidtam). Igényes és boldogító vígjáték, ami simán otthoni DVD-polcra való (ha valakinek még van ilyenje). Mégis, tartok tőle, hogy a harmadennyire vicces Másnaposoknak harmincszor nagyobb rajongói tábora lesz.
Horrible Bosses, 2011
Rendezte: Seth Gordon
2011. július 26., kedd
2011. július 23., szombat
Amy Winehouse megcsalta magát
![]() |
| gyerekkor |
Tegnap (most 0:38 van) szokásom szerint zenéket keresgéltem a jutyubon. Eszembe jutott, hogy folyton Amy Winehouse alkohol- és drogproblémáiról van szó, meg arról, hogy nem lesz a Szigeten. Úgyhogy megnéztem, ki is ez a celebátusra ítéltetett előadó, aki nem lesz a Szigeten. Rájöttem, hogy ezelőtt nemhogy nem tudtam volna eldúdolni egy refrénjét, de még arról se volt fogalmam, milyen a stílusa (most eltekintek a külsőségektől, az minden színes, nyomtatott és médiumnak nevezett wc-papíron látható). Hallottam már korábban róla, hogy nem rossz. Annak ellenére, hogy azt énekli: tudod, hogy nem vagyok jó. Ez az ellentét jellemző rá a leginkább: ronda tetoválások, rengeteg drog meg alkohol, meg még egy csomó probléma, ami nyilvánvalóan lelki eredetű. És közben ott van az arany-bronzhangja, az, hogy a zenéjéből árad a szépség, nem tud nem áradni, ha egyszer a műfajt is úgy hívják, hogy „lélek”. Nem teljesen értem, hogy történik az, ami vele és még sokakkal történt (pölö 27-esek klubja, http://hu.wikipedia.org/wiki/Club_27). Biztos kell hozzá pénz meg stressz. De talán az is, hogy egy kurvanagy éjszakai porszívó felszívja azt, amit túlságosan belead a zenéjébe. Amit egy idő után nem tud pusztán a szemébe vakító reflektorokkal ellensúlyozni. Sajnálom, hogy nem tudtam időben megismerni. Erről ketten tehetünk. Én a sznobizmusommal, ő a drogjaival. Kicsit még várhatott volna. Rövid lesz ez a bejegyzés, de hát az ő élete is rövid volt. Még tart a sokkhatás; félek, hogy van még néhány előadó, aki fontos nekem, és nem fogja bírni. Ő mondjuk nem volt az. Olyan könnyen ment, ahogy jött. Maradt utána egy-két album, amit hallgathatok, de ha valaha hallok tőle bármit, melankolikus étvágytalanság fog majd el. Itt egy dal tőle: http://www.youtube.com/watch?v=TJAfLE39ZZ8&feature=relmfu
2011. július 16., szombat
Scarface believes in America
Tegnap megnéztem a Sebhelyesarcú című gengszterfilmet Al Pacino főszereplésével. (Az összes filmjét meg kell nézni a fickónak, mert zseniális.)
Tony Montana (pácsínó) Kubából az Ál(la)mokba költözik, hogy ne kelljen többé piti bűnözőként élnie a kommunista diktatúrában, amikor nagy bűnöző lehetne a kapitalista paradicsomban. Szépen halad a ranglétrán, beáll a drogbáró Frankhez (Robert Loggia), rögtön kinézi magának a főnök nőjét, az unott fejű de gyönyörű Elvirát (Michelle Pfeifer), aztán ránő Frank fejére, olyannyira, hogy otthagyja és innentől kezdve saját két lábán áll a kokóbizniszben. Csakhogy a saját droghálózat működtetése nem fenékig tejfel: Tóninak egyre több ellensége akad, ártatlan kishúga rossz társaságba keveredik (a bátyjáéba), és egyre inkább úgy érzi, hogy a saját embereiben se bízhat. Megy a maga sebhelyes feje után, elcsábítja Elvirát, miközben szinte mindenki mást magára haragít. Megkezdődik a hanyatlás, a szivardobozba kokaincsíkok kerülnek, az asszony halálra unja magát, Tony pedig kétszer is Dagobert bácsira emlékeztet (http://www.youtube.com/watch?v=aPX5mRSQ3pw), először, amikor a habos fürdőben, másodszor, amikor a kokainhegyben úszik. Persze azt hiszi, hogy megállíthatatlan, ezt az utolsó, Kill Billhez és Hullajóhoz hasonlítható jelenetben rambózással akarja demonstrálni, hullanak is sikongatva a zsoldosok, mígnem egy Terminátornak öltözött berserker véget vet az ámokfutásnak.
Gyönyörűen felépített (bár talán egy kicsit hosszú), klasszikus gengszterfilm. Akadnak szép képi megoldások, a színészgárda erős (az eddig nem említett Steven Bauerrel együtt), a zenéje nem tetszik (hiába a goldenglób), viszont Parov Stelarnak van egy Tony Montana c. száma, érdemes meghallgatni: http://www.youtube.com/watch?v=6na7wI00BXQ&feature=related
A másik mellékes tényező, amit nem tartok elég jónak, az Brian de Palma rendezése: néha ötlettelen, és csak a színészi játék viszi el a jelenetet, máshol meg megakad a felkapottak és lecsúszottak sivár vagy épp bűzös életének ábrázolásánál, de nem tud, vagy nem akar érzelmeket realistán és ízlésesen mutatni, megelégszik a közhelyes felszínességgel és a lassított felvételek ma már nevetséges, de ’83-ban is stílustalan eszközével.
Ezt véletlenül találtam:
2011. július 4., hétfő
ALIBIDÓ verskísérletek
zuhanfüggöny
egy szál zuhanyrózsa
föléd hajolt. róla
áttetsző cseppek hull
tak le rád. szótlanul.
szív dobbant az örök
fürdőromantika
csempefalaiba.
kicsi giccsbuborék
ok tűntek egyre szét.
párás volt. a tükör.
elbújtál. köldökül.
és megcsúsztál. ahogy
lassan nyúló karod
zuhanfüggönyt fogott.
lebegtél. kicsit. ott.
*
szívverés
ti tá ti tá ti tá
*
egy angol nyelvű dalszöveg fordítása
te ne is hallgass rám
össze-vissza beszélek
összekeverem a dolgokat
visszasírom a dolgokat
tudod nem lett volna muszáj
mindent elmondani egymásnak
bébi túl őszinték vagyunk
aztán megbánjuk másnap
ne hallgass
csak szavak
úgy értik
úgy értem
ez nem úgy nézett ki, mint egy működő dolog
nem úgy nézett ki, hogy változni fogok
de még mindig van egy ötletem
legyél az a valaki, aki nélkül értelmetlen az életem
Nyúl Péter
2011. július 3., vasárnap
Millió dolláros bébi
Az amerikai filmdráma eme ékes példányában egy harmincon túli lány, Maggie (Hilary Swank) bokszolói karrierjét követjük végig. A pincérlány hónapokig üti a zsákot és a bokszkörtét, mígnem Frankie (Clint Eastwood), az elismert edző beadja a derekát és szárnyai alá veszi. Maggie-nek meghalt az apja, Frankie-vel nem áll szóba a lánya, így a két komplexusos ember nagyon közel kerül egymáshoz. Közben Maggie karrierje halad előre, ellenfelei nagy része az első körben a földön végzi, de eljön a meccs, ahol a karrierje kettétörik. Nem akarok spoiler lenni (mondjuk eddig is az voltam), úgyhogy ennél többet nem mondok a cselekményről.Eastwood filmje négy Oscar-díjat nyert, köztük a legjobb filmnek járót. Ami nagyon megérdemelt, mert klasszikussága ellenére nem konzervatív és rockysága ellenére nem giccs; egyszerűen igényes, kerek, kidolgozott. Olyannyira, hogy minden szereplőnek megvan a maga története, legyen szó az ex-bokszoló, félvak Eddie-ről (Morgan Freeman), a fiúról, aki soha nem adja fel, Maggie őstahó családtagjairól vagy a papról, aki örökös harcban áll a „pogány” Frankie-vel. Szóval minden színész a helyén van, de a pálmát persze hogy a három főszereplő viszi el. Öröm nézni, ahogy Eastwood westerneken edzett csontarcán lágy érzelmek mutatkoznak, sőt, néha még humorizálni is próbál, ami azért Freemannek jobban megy. Ő megint afféle ironikus, bölcs mesélőt alakít, és megint övé a legszerethetőbb figura. Hilary Swank csodálatos, de nem a szépségével, hanem a meggyőző horgaival vesz le minket a lábunkról. Nehéz megérteni, mi hajt egy bokszoló lányt, de itt ez nem probléma, Maggie annyira küzdeni akar, hogy gondolkodás nélkül vele tartunk. ’Girlie, tough ain’t enough’ mondja Frankie. És ebben a filmben keménység mellett van egy csomó őszintén megfogalmazott és mély érzelem is.
Million Dollar Baby, 2004
rendező: Clint Eastwood
Million Dollar Baby, 2004
rendező: Clint Eastwood
2011. június 19., vasárnap
Átkozott ország avagy a vörös csillag begerjed
Kovács Márton – Mohácsi István – Mohácsi János: Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe
Teljesen véletlenül botlottam Pécsett a POSZT-ba, vagyis a legfontosabb magyar színházi eseménybe, de ha már így történt, kihasználtam az alkalmat, és sikerült a karzatra szóló jegyet szereznem a nemzetis darabra. Ami, mint azóta kiderült, szépen szerepelt a versenyen, erről lásd: http://nol.hu/kult/alfoldi_eloadasa_nyert_a_poszt-on
Na csapjunk bele a jó magyar lecsóba: 1946-ban, vidéken járunk, ahol a helyi színjátszó társulat a lelkész (a még ki tudja meddig szabad lábon levő, most is fantasztikus Stohl András) vezetésével készül a János vitéz bemutatójára. Pontosabban a Kacsóh Pongrác-féle daljátékra, mert az eredeti János vitéz terén a tudásuk foghíjas, mint a gereblye. Az előadást mindig félbeszakítja valami: ruszki katonák becsörtetnek, tönkretapossák a társulat díszvacsoráját, beleénekelnek a darabba, és elmondják, milyen nehéz volt nekik a háború, hát már hadd tapossanak oda, ahova akarnak, most épp a falulakók szívébe. Aztán megérkezik a János a frontról, aki időközben megvakult, és visszatértével felborítja az eddig beállt rendet; nem lehet egyszerre két Jancsi a darabban. Aztán színpadra lép az orosz parancsnok, akinek hobbija mások fülének levágása. Az egészben a legfájdalmasabb, hogy Van Gogh-nak hívják. Kulka ragyogó a pszichopata kommunista pán szerepében, csengő hangon előadott ideológiáit tánclépések kíséretében mutatja be. Aztán fogja és az egész társulatot felteszi egy teherautóra (az első felvonás díszletben ez a mobil rész a legérdekesebb), nyomás Szibéria. A második felvonásban a darab átcsúszik abszurdba; Petőfi Sanyi bácsi, az élőholtak társasága és a fából-vasbolsevik gépezet azt sugallják (mit sugallják, üvöltik), hogy itt valami nem stimmel. Ezen az állásponton van Van Gogh is, aki elküldi a fenébe a magyarokat, menjenek haza tanulni. Mert van mit. A záró felvonás ismét „otthon” zajlik. Kemény kommunizmus van, a látvány siralmas, nehéz elhitetni itt bárkivel bármit, úgyhogy hitetgetés helyett marad az elhallgattatás. Iluskából kommunista luxusprostituált lett, illegeti magát kivágott hátú ezüst ruhájában a kopott és még csak nem is egyenesen kiterített vörös szőnyegen. A várva várt vonat meg sem áll a faluban, a plafonról még mindig csöpög a víz, kommunista ünnepség lenne, de ünnepi hangulat nincs, csak verejtékszagú erőlködés. Hát akkor itt fogunk élni, gondolják a falulakók. Szomorú. A hősi költemény előadása lenne a leggroteszkebb, de ez persze nem történik meg. Keserves zene szól: kis zenekar játszik (Kovács Márton hegedül), már-már folyamatosan. Kicsit eklektikus, kicsit experimentális. A hegedű szívszaggató, a szaxofon libabőröztető. A második felvonástól egy groteszk aerofon ütőhangszer is csatlakozik – leginkább haláltánc aláfestésére alkalmas. De a zenét túlsípolja a berezonáló, vörös csillagos hangfal. Csak sípol, sípol, amíg a függöny le nem gördül.
Nehezen feldolgozható darab, de azt érzi az ember, hogy fontos, nagyon fontos. Mohácsi a gyökereknél fogva rántja ki helyéről Magyarországot. Ezek a gyökerek Petőfi és a népmesék. Petőfiből az oroszok által dédelgetett öreg mesélő, a népmesékből hazudós mese (http://www.youtube.com/watch?v=KA-hD6u0cz4) lesz. Történelem és tündérmese egybefolyik, ennek leggyönyörűbb példája, amikor Iluska a téesz-vízgyűjtőben változik rózsából lánnyá. És sorra történnek még a csodák: a halott feltámad, a vak meggyógyul, ráadásul a szeme megmutatja a nagy betűs Igazságot. A végén már nem is csodálkozunk, beérjük az abszurd elfogadásával. A legnagyobb csoda az a néhány ember, aki visszatér a szocrealizált linóleumfaluba és folytatja az életet. A múltat persze el kell felejteniük, így a legjobb, ha nem is nekik, de Lenin és Kun Béla közös gyermekének biztos.
Az a helyzet, hogy nem tudom magaménak érezni ezt a művet. Annak ellenére vagy épp azért, mert ez a nagyszüleim, szüleim színháza. Egyik nagyapám koncentrációs tábort, másik Szibériát járt. Egy karmester dédapám pedig vándortársulatával járta a magyar vidéket, hogy előadják a János vitéz daljátékot. Nekik még sikerült. Ah, boldog békeidők! Mert az a helyzet, hogy a János vitézt egy ideje nem lehet előadni (és bár nem láttam Alföldi rendezését, de gyanítom, hogy az is erről szólt). A másik ok, amiért nem érzem magaménak, hogy ez már megint egy monumentális, sokszereplős tabló. Amiben hiába játszanak zseniális színészek, itt csak az érzékelhető, hogy nagyok. Nincs lehetőségük igazán mélyen elmerülni a szerepben; emberek helyett szereplők vannak a színpadon.
Ami mindenképp különleges, az a darab keserédes íze: egyszerre tragikus és operettszerűen bohó. Sajátos humora van, akadnak kínos és vicces poénok. A legtöbbször a kettő együtt jár, a kín a témából fakad, a vicc meg jobb híján az egyetlen megközelítési út a közelmúlthoz. Kín és vicc kéz a kézben haladnak ezen az úton, milyen romantikus is. Nekik legalább jó ebben a huszadik-huszonegyedik századi történetben.
2011. június 18., szombat
Veszélyes Bangkok
Nicolas Cage filmjeiről szóló kritikákat szokás a színész életművének és hajzatának ócsárolásával kezdeni, különösen, ha a cikk szerzője az origo filmklubnak (http://www.origo.hu/filmklub/blog/osszeallitas/20100803-nicolas-cage-frizurai-veszett-a-vilag-con-air-alarc-a.html) vagy a port.hu-nak (http://port.hu/article/9763) dolgozik. Én nem így teszek, már csak azért sem, mert ebben az alkotásban Nicolas Cage a legjobb dolog. Najó, Nicolas Cage és a thaiföldi nők. A film egyébként tökéletesen érdektelen: Joe, az amcsi bérgyilkos Bangkokba megy, hogy elvégezze utolsó munkáját. Szert tesz egy tanítványra, Kongra, közreműködik pár tucat ember megmurdálásában, és nagyjából ennyi is. A történetvezetés és a jellemábrázolás felszínes, és pont a gyilkosság előtti pillanatok elviselhetetlen feszültsége és a gyilkolás mögötti lélektani magyarázat marad el. Persze azért megtudunk valamit Joe-ról: tanítványában fiatal önmagára ismer, ergo, ugyanolyan unalmas, mint ferdeszemű társa. Ráadásul a nőknél sem túl sikeres, ha a patikában algoflex mellé gyógypuszival egybekötött randevút kér a siketnéma, ámde egyébként tökéletes helyi erőtől. Az alkotók alibijeként szolgál ez a siketnémaság is: nincs túl sok beszéd (általában híján vagyunk mindenféle orális eseménynek), ami van, annak egy része tai nyelven történik, egy része belső monológ formájában. Oralitás helyett az akciójelenetek közé moralitást hintenek, a központi erkölcsi kérdés az, Joe jó ember-e, ha rossz embereket öl. A konkludáló válasz golyó formájában érkezik Cage úr agyába, aki így két legyet üt egy csapásra: megöli a csúnya maffiafőnököt, és végez magával. Persze hagy maga után „szikrát” a világban: Kong jobb híján bérgyilkosi pályára kárhozattatik, csakhogy majdnem olyan kerek legyen a történet, mint a nővérjelmezes thai lányok feneke.
Bangkok Dangerous, 2008
rendezők: Danny Pang, Oxide Pang Chun
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)














