Kemény István 2006-os kötetének tudatos átgondoltságáról tanúskodik, hogy már a borító elkezdi velünk azt a pár- és élőbeszédet, ami az egész könyvön végighalad. Az előlapon egy kétségtelenül szomorú kutya néz egy sínre, ami a borítón kívülről indul és a borítón túl ér véget. Hogy hol, azt nem tudni biztosan, ahogy azt sem, hogy Kemény István-e a kutya és a sín-e az élőbeszéd, vagy fordítva. A másik rejtvény a hátlapon olvasható: „Kétszer kettő, az négy. / Ha sosem mondod el – elfelejtik. / Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el.” Ez a filozófiai játék(?), titok(?) vezet be minket az Élőbeszédbe. Ami, ahogy a cím is sejteti, már kevéssé az Adytól örökölt kelet-, szerelem- és halálvágytól fűtött Törvény-keresés, és nem is az álreferenciáktól terhelt, ravasz önmitológia-építgetés, sokkal inkább annak a személyes hangvételű költészetnek a folytatása, ami A néma H című kötetben vette kezdetét. A verseskötet első fele (mert nagyjából két részre osztható) ismerős helyekkel és tárgyakkal telített: kesztyű, család, pénz, sanzon, állomás, szóval egy polgári élet kellékei vesznek minket körül. De távol áll a nyárspolgárságtól; a fentiek csak alibikként szolgálnak a költőnek, hogy igazolja magát a külvilág felé, miközben kesztyűként hever az útra dobva, mitikus és ironikus harcot vív a Pénzsárkánnyal vagy megcsalt űrhajós szerepében kéri a Holdat, hogy legalább létezése mellett tanúskodjon, ha ő már hős nem lehet. A hőssé levés utolsó próbálkozásainak vagyunk szemtanúi, a Pénzt például így zárja Kemény: „Csak egy kincs van a világon, / és belőled is csak egyetlenegy van, / Sárkány. Azt hiszem, feladom.” Úgy tűnik tehát, hogy a magánmitológia építése nem célravezető integráció (de ezt a költő később megcáfolja). A rezignálttá lett létharccal párhuzamosan Kemény felméri a családi krízist, amely kényszerűen következik a költőlétből és az idő múlásából. De ezek a versek a lehetőségekhez képest optimisták: a család még egész, a kocka még nincs elvetve (Család, nulla óra). Amit az idő szétszed, azt összetartja a közös tér és az őszinte bizalom, amivel az Egy megmaradt házasságban a feleség megerősíti a férjét: igen, kétszer kettő, az négy.
Olvasás közben fel kell, hogy merüljön a kérdés, hogy ez a Kétszerkettő valóban vers-e. A tördelésétől és attól eltekintve, hogy más versekben is felbukkan, nem utal erre jel. Inkább tűnik matematikai axiómának vagy filozófiai tételnek. Nem véletlenül: az Élőbeszéd sok verse mögött felfedezhető vagy sejthető egy filozófiai mag. Például az antik görögök tanítása az arany középútról. Az Élőbeszédtől visszatekintve látható, hogy Kemény költészetének ez mindvégig meghatározó tulajdonsága. És ilyen magon áll az Egy tragédia is: a gyerek születésével párhuzamosan a kutya megbetegszik, majd meghal. Anaximandroszt idézve "a dolgok(...) büntetést és váltságdíjat fizetnek egymásnak jogtalankodásukért az idő rendje szerint". Tehát Kemény költészetében minden jónak rossz vonzata van, így lényegében nincs változás, a lírai én marad az Origóban. Ez az Origó a középpontja az Indulás a koordináta-rendszerből-nek és a Fel és alá az érdligeti állomáson című ciklusnévadó versnek. Kemény hiába keresi önmagában az Origót, aminek hiányában marad „pontatlan érzés a szívben”, és hiába vannak sínek, az állomás mégiscsak egyhelyben áll, mint ahogy „a jellem a büdös életben meg nem változik”. A Fel és alá az érdligeti állomáson előkészíti a kötet középpontjában (!) álló, eddig kerülgetett, de megkerülhetetlen verset, ami maga az Élőbeszéd – egy külön ciklus tizenegy számozott verssel, vagy egy vers tizenegy számozott résszel. Prózai helyzetet ábrázol: a lírai (vagy ez esetben mondhatjuk: líraiatlan) énhez becsönget a Halál. Az előbbi régi barátjaként fogadja, és kezdetét veszi a nem könnyű beszélgetés, amelyben le kell számolni sok mindennel: egyrészt a költészettel mint őrjítően sűrű létállapottal, másrészt az eddig épít(get)ett magánmitológiával, benne többek közt a nácikkal (akiknek a visszatérése ezen a ponton igazi Kemény István-os fricska), harmadrészt a Haláltól való félelemmel. És így már lehet a költészet könnyű, lehet különbékét kötni és nevetgélni a Halállal (mint itt: „- Nem hoztam semmit a gyerekeknek – mondta. -Talán jobb is! – vágtam rá bátran. Nevettünk megint, és máris újra megvolt köztünk a régi hang.”) Ez persze nem csak Élőbeszéd, hanem magánbeszéd is, egy titkos kapcsolat, amibe a családot jobb nem belekeverni.
Az Élőbeszédet követő versek kevésbé személyesek, inkább az Általánosról szólnak, és ezért visszanyúlnak a kályhához, a Bibliához. Ilyen az Egy hét az öreg Káinnal ciklus, ami az Élőbeszéddel párba állítható, és amely a cinizmus határát súrolva (de még a határon innen, az irónia vidékén maradva) építi fel Káin és az emberiség paradox viszonyát: Káin, a megkeseredett nagybácsi (egy degradált apapótlék) az emberek elől bujkál, noha másra sem vágyik, minthogy végre megöljék, az emberek pedig hiába nyomoznak utána, sosem lesznek képesek elpusztítani, mert jóvátehetetlenül egylényegűek vele.
Szomorú búcsúvétel a Kis majom című vers, ami külön ciklust kap, nem nagyzolásból, hanem mert Kemény ebben vesz búcsút a koboldoktól, sárkányoktól, gondolat-manóktól, a verselés játékától. Mintha a posztmodern világ zúgása elnyomná a halk játékot, és így neki is el kell eresztenie a kis majmot.
Kemény bevallottan hangsúlyos szerepet tulajdonít a nyitó- és záróverseknek, és itt az utolsó versben, a Céltalan romokban is önalludál, megidéződik a nyitóvers kesztyűje és egy régi fénykép (André Kertészé egy újságot olvasó lányról). És közben beemelődik Belgium, csak úgy, mert nem kell megindokolni sem az ént, sem a romokat, hiszen önálló, automatikusan asszociatív, posztmodern működésükben célszerűek. A Célszerű romok a végső dezintegráció és búcsúvétel: búcsú a korábbi éntől, a menthetetlen pusztulni hagyása, és a menthető (a líraiatlan) mentése. Ami pedig mindössze ennyi: „fölösleges fények nincsenek, / és célszerűek a romok. / Kétszer kettő pedig négy. / Ha sosem mondom el - elfelejtik, / ha túl sokszor mondom - nem hiszik el. / És gúnyolódni tilos. ” Ezzel még nem fosztja meg a poézist annak létjogosultságától: mint rom szükséges és célszerű.
Az Élőbeszéd talán a Kemény-líra legfontosabb kötete. Összefoglalja az eddigi költészetét, és köznyelviségével, szlengjével kaput nyit a próza felé. A nyelvvel való harcában ő kerekedik felül, eléri a teljes esztétikai szabadságot, de nem él vissza vele – tartja magát az arany középhez. Közben szabadon Vörös Istvánt idéz és intratextualizál, mantrázza a magáét. Amit nem feltétlenül kell megérteni, hiszen a posztmodern költészet nem megértésre, hanem működésre szánt dolog – mondja a Kafka-paradigmában Vörös vagy Kemény. És ha valakiben működni kezd, annak nincs más választása, minthogy ő is mantrázza a Kétszerkettőt. Ami sajnos nem összekeverendő az Egyszereggyel.
