2011. június 19., vasárnap

Átkozott ország avagy a vörös csillag begerjed

Kovács Márton – Mohácsi István – Mohácsi János: Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe

Teljesen véletlenül botlottam Pécsett a POSZT-ba, vagyis a legfontosabb magyar színházi eseménybe, de ha már így történt, kihasználtam az alkalmat, és sikerült a karzatra szóló jegyet szereznem a nemzetis darabra. Ami, mint azóta kiderült, szépen szerepelt a versenyen, erről lásd: http://nol.hu/kult/alfoldi_eloadasa_nyert_a_poszt-on
Na csapjunk bele a jó magyar lecsóba: 1946-ban, vidéken járunk, ahol a helyi színjátszó társulat a lelkész (a még ki tudja meddig szabad lábon levő, most is fantasztikus Stohl András) vezetésével készül a János vitéz bemutatójára. Pontosabban a Kacsóh Pongrác-féle daljátékra, mert az eredeti János vitéz terén a tudásuk foghíjas, mint a gereblye. Az előadást mindig félbeszakítja valami: ruszki katonák becsörtetnek, tönkretapossák a társulat díszvacsoráját, beleénekelnek a darabba, és elmondják, milyen nehéz volt nekik a háború, hát már hadd tapossanak oda, ahova akarnak, most épp a falulakók szívébe. Aztán megérkezik a János a frontról, aki időközben megvakult, és visszatértével felborítja az eddig beállt rendet; nem lehet egyszerre két Jancsi a darabban. Aztán színpadra lép az orosz parancsnok, akinek hobbija mások fülének levágása. Az egészben a legfájdalmasabb, hogy Van Gogh-nak hívják. Kulka ragyogó a pszichopata kommunista pán szerepében, csengő hangon előadott ideológiáit tánclépések kíséretében mutatja be. Aztán fogja és az egész társulatot felteszi egy teherautóra (az első felvonás díszletben ez a mobil rész a legérdekesebb), nyomás Szibéria. A második felvonásban a darab átcsúszik abszurdba; Petőfi Sanyi bácsi, az élőholtak társasága és a fából-vasbolsevik gépezet azt sugallják (mit sugallják, üvöltik), hogy itt valami nem stimmel. Ezen az állásponton van Van Gogh is, aki elküldi a fenébe a magyarokat, menjenek haza tanulni. Mert van mit. A záró felvonás ismét „otthon” zajlik. Kemény kommunizmus van, a látvány siralmas, nehéz elhitetni itt bárkivel bármit, úgyhogy hitetgetés helyett marad az elhallgattatás. Iluskából kommunista luxusprostituált lett, illegeti magát kivágott hátú ezüst ruhájában a kopott és még csak nem is egyenesen kiterített vörös szőnyegen. A várva várt vonat meg sem áll a faluban, a plafonról még mindig csöpög a víz, kommunista ünnepség lenne, de ünnepi hangulat nincs, csak verejtékszagú erőlködés. Hát akkor itt fogunk élni, gondolják a falulakók. Szomorú. A hősi költemény előadása lenne a leggroteszkebb, de ez persze nem történik meg. Keserves zene szól: kis zenekar játszik (Kovács Márton hegedül), már-már folyamatosan. Kicsit eklektikus, kicsit experimentális. A hegedű szívszaggató, a szaxofon libabőröztető. A második felvonástól egy groteszk aerofon ütőhangszer is csatlakozik – leginkább haláltánc aláfestésére alkalmas. De a zenét túlsípolja a berezonáló, vörös csillagos hangfal. Csak sípol, sípol, amíg a függöny le nem gördül.
Nehezen feldolgozható darab, de azt érzi az ember, hogy fontos, nagyon fontos. Mohácsi a gyökereknél fogva rántja ki helyéről Magyarországot. Ezek a gyökerek Petőfi és a népmesék. Petőfiből az oroszok által dédelgetett öreg mesélő, a népmesékből hazudós mese (http://www.youtube.com/watch?v=KA-hD6u0cz4) lesz. Történelem és tündérmese egybefolyik, ennek leggyönyörűbb példája, amikor Iluska a téesz-vízgyűjtőben változik rózsából lánnyá. És sorra történnek még a csodák: a halott feltámad, a vak meggyógyul, ráadásul a szeme megmutatja a nagy betűs Igazságot. A végén már nem is csodálkozunk, beérjük az abszurd elfogadásával. A legnagyobb csoda az a néhány ember, aki visszatér a szocrealizált linóleumfaluba és folytatja az életet. A múltat persze el kell felejteniük, így a legjobb, ha nem is nekik, de Lenin és Kun Béla közös gyermekének biztos.
Az a helyzet, hogy nem tudom magaménak érezni ezt a művet. Annak ellenére vagy épp azért, mert ez a nagyszüleim, szüleim színháza. Egyik nagyapám koncentrációs tábort, másik Szibériát járt. Egy karmester dédapám pedig vándortársulatával járta a magyar vidéket, hogy előadják a János vitéz daljátékot. Nekik még sikerült. Ah, boldog békeidők! Mert az a helyzet, hogy a János vitézt egy ideje nem lehet előadni (és bár nem láttam Alföldi rendezését, de gyanítom, hogy az is erről szólt). A másik ok, amiért nem érzem magaménak, hogy ez már megint egy monumentális, sokszereplős tabló. Amiben hiába játszanak zseniális színészek, itt csak az érzékelhető, hogy nagyok. Nincs lehetőségük igazán mélyen elmerülni a szerepben; emberek helyett szereplők vannak a színpadon.
Ami mindenképp különleges, az a darab keserédes íze: egyszerre tragikus és operettszerűen bohó. Sajátos humora van, akadnak kínos és vicces poénok. A legtöbbször a kettő együtt jár, a kín a témából fakad, a vicc meg jobb híján az egyetlen megközelítési út a közelmúlthoz. Kín és vicc kéz a kézben haladnak ezen az úton, milyen romantikus is. Nekik legalább jó ebben a huszadik-huszonegyedik századi történetben.

Nyúl Péter

2011. június 18., szombat

Veszélyes Bangkok

Nicolas Cage filmjeiről szóló kritikákat szokás a színész életművének és hajzatának ócsárolásával kezdeni, különösen, ha a cikk szerzője az origo filmklubnak (http://www.origo.hu/filmklub/blog/osszeallitas/20100803-nicolas-cage-frizurai-veszett-a-vilag-con-air-alarc-a.html) vagy a port.hu-nak (http://port.hu/article/9763) dolgozik. Én nem így teszek, már csak azért sem, mert ebben az alkotásban Nicolas Cage a legjobb dolog. Najó, Nicolas Cage és a thaiföldi nők. A film egyébként tökéletesen érdektelen: Joe, az amcsi bérgyilkos Bangkokba megy, hogy elvégezze utolsó munkáját. Szert tesz egy tanítványra, Kongra, közreműködik pár tucat ember megmurdálásában, és nagyjából ennyi is. A történetvezetés és a jellemábrázolás felszínes, és pont a gyilkosság előtti pillanatok elviselhetetlen feszültsége és a gyilkolás mögötti lélektani magyarázat marad el. Persze azért megtudunk valamit Joe-ról: tanítványában fiatal önmagára ismer, ergo, ugyanolyan unalmas, mint ferdeszemű társa. Ráadásul a nőknél sem túl sikeres, ha a patikában algoflex mellé gyógypuszival egybekötött randevút kér a siketnéma, ámde egyébként tökéletes helyi erőtől. Az alkotók alibijeként szolgál ez a siketnémaság is: nincs túl sok beszéd (általában híján vagyunk mindenféle orális eseménynek), ami van, annak egy része tai nyelven történik, egy része belső monológ formájában. Oralitás helyett az akciójelenetek közé moralitást hintenek, a központi erkölcsi kérdés az, Joe jó ember-e, ha rossz embereket öl. A konkludáló válasz golyó formájában érkezik Cage úr agyába, aki így két legyet üt egy csapásra: megöli a csúnya maffiafőnököt, és végez magával. Persze hagy maga után „szikrát” a világban: Kong jobb híján bérgyilkosi pályára kárhozattatik, csakhogy majdnem olyan kerek legyen a történet, mint a nővérjelmezes thai lányok feneke.

Bangkok Dangerous, 2008
rendezők: Danny Pang, Oxide Pang Chun