Kovács Márton – Mohácsi István – Mohácsi János: Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe
Teljesen véletlenül botlottam Pécsett a POSZT-ba, vagyis a legfontosabb magyar színházi eseménybe, de ha már így történt, kihasználtam az alkalmat, és sikerült a karzatra szóló jegyet szereznem a nemzetis darabra. Ami, mint azóta kiderült, szépen szerepelt a versenyen, erről lásd: http://nol.hu/kult/alfoldi_eloadasa_nyert_a_poszt-on
Na csapjunk bele a jó magyar lecsóba: 1946-ban, vidéken járunk, ahol a helyi színjátszó társulat a lelkész (a még ki tudja meddig szabad lábon levő, most is fantasztikus Stohl András) vezetésével készül a János vitéz bemutatójára. Pontosabban a Kacsóh Pongrác-féle daljátékra, mert az eredeti János vitéz terén a tudásuk foghíjas, mint a gereblye. Az előadást mindig félbeszakítja valami: ruszki katonák becsörtetnek, tönkretapossák a társulat díszvacsoráját, beleénekelnek a darabba, és elmondják, milyen nehéz volt nekik a háború, hát már hadd tapossanak oda, ahova akarnak, most épp a falulakók szívébe. Aztán megérkezik a János a frontról, aki időközben megvakult, és visszatértével felborítja az eddig beállt rendet; nem lehet egyszerre két Jancsi a darabban. Aztán színpadra lép az orosz parancsnok, akinek hobbija mások fülének levágása. Az egészben a legfájdalmasabb, hogy Van Gogh-nak hívják. Kulka ragyogó a pszichopata kommunista pán szerepében, csengő hangon előadott ideológiáit tánclépések kíséretében mutatja be. Aztán fogja és az egész társulatot felteszi egy teherautóra (az első felvonás díszletben ez a mobil rész a legérdekesebb), nyomás Szibéria. A második felvonásban a darab átcsúszik abszurdba; Petőfi Sanyi bácsi, az élőholtak társasága és a fából-vasbolsevik gépezet azt sugallják (mit sugallják, üvöltik), hogy itt valami nem stimmel. Ezen az állásponton van Van Gogh is, aki elküldi a fenébe a magyarokat, menjenek haza tanulni. Mert van mit. A záró felvonás ismét „otthon” zajlik. Kemény kommunizmus van, a látvány siralmas, nehéz elhitetni itt bárkivel bármit, úgyhogy hitetgetés helyett marad az elhallgattatás. Iluskából kommunista luxusprostituált lett, illegeti magát kivágott hátú ezüst ruhájában a kopott és még csak nem is egyenesen kiterített vörös szőnyegen. A várva várt vonat meg sem áll a faluban, a plafonról még mindig csöpög a víz, kommunista ünnepség lenne, de ünnepi hangulat nincs, csak verejtékszagú erőlködés. Hát akkor itt fogunk élni, gondolják a falulakók. Szomorú. A hősi költemény előadása lenne a leggroteszkebb, de ez persze nem történik meg. Keserves zene szól: kis zenekar játszik (Kovács Márton hegedül), már-már folyamatosan. Kicsit eklektikus, kicsit experimentális. A hegedű szívszaggató, a szaxofon libabőröztető. A második felvonástól egy groteszk aerofon ütőhangszer is csatlakozik – leginkább haláltánc aláfestésére alkalmas. De a zenét túlsípolja a berezonáló, vörös csillagos hangfal. Csak sípol, sípol, amíg a függöny le nem gördül.
Nehezen feldolgozható darab, de azt érzi az ember, hogy fontos, nagyon fontos. Mohácsi a gyökereknél fogva rántja ki helyéről Magyarországot. Ezek a gyökerek Petőfi és a népmesék. Petőfiből az oroszok által dédelgetett öreg mesélő, a népmesékből hazudós mese (http://www.youtube.com/watch?v=KA-hD6u0cz4) lesz. Történelem és tündérmese egybefolyik, ennek leggyönyörűbb példája, amikor Iluska a téesz-vízgyűjtőben változik rózsából lánnyá. És sorra történnek még a csodák: a halott feltámad, a vak meggyógyul, ráadásul a szeme megmutatja a nagy betűs Igazságot. A végén már nem is csodálkozunk, beérjük az abszurd elfogadásával. A legnagyobb csoda az a néhány ember, aki visszatér a szocrealizált linóleumfaluba és folytatja az életet. A múltat persze el kell felejteniük, így a legjobb, ha nem is nekik, de Lenin és Kun Béla közös gyermekének biztos.
Az a helyzet, hogy nem tudom magaménak érezni ezt a művet. Annak ellenére vagy épp azért, mert ez a nagyszüleim, szüleim színháza. Egyik nagyapám koncentrációs tábort, másik Szibériát járt. Egy karmester dédapám pedig vándortársulatával járta a magyar vidéket, hogy előadják a János vitéz daljátékot. Nekik még sikerült. Ah, boldog békeidők! Mert az a helyzet, hogy a János vitézt egy ideje nem lehet előadni (és bár nem láttam Alföldi rendezését, de gyanítom, hogy az is erről szólt). A másik ok, amiért nem érzem magaménak, hogy ez már megint egy monumentális, sokszereplős tabló. Amiben hiába játszanak zseniális színészek, itt csak az érzékelhető, hogy nagyok. Nincs lehetőségük igazán mélyen elmerülni a szerepben; emberek helyett szereplők vannak a színpadon.
Ami mindenképp különleges, az a darab keserédes íze: egyszerre tragikus és operettszerűen bohó. Sajátos humora van, akadnak kínos és vicces poénok. A legtöbbször a kettő együtt jár, a kín a témából fakad, a vicc meg jobb híján az egyetlen megközelítési út a közelmúlthoz. Kín és vicc kéz a kézben haladnak ezen az úton, milyen romantikus is. Nekik legalább jó ebben a huszadik-huszonegyedik századi történetben.
