Horrible Bosses

Nem furcsa az, hogy a munka ünnepét munkaszüneti nappal ünnepeljük? Aki utálja a munkahelyét, annak nem. Így van ezzel Nick (Jason Bateman), Kurt (Jason Sudeikis) és Dale (Charlie Day) is, nem is ok nélkül, tekintve, hogy főnökeik – sorrendben: egy könyörtelen pszichopata (Kevin Spacey), egy narkós paraszt (Colin Farrell) és egy férfifaló forró fogfúró (Jennifer Aniston). A zsarolások, szexuális zaklatások, megalázások, és még sok-sok minden után a három férfi filmbe illő tervet konspirál (ez a film történetesen Hithcock Idegenek a vonatonja): megölik egymás főnökeit. Ebben segítségükre siet Motherfucker Jones, ejtsd madöfaködzsónsz (tíz évet ült egy emberekkel teli, sötét szobában elkövetett cselekedetért), egy beszélő kocsi, egy volt osztálytárs (most alkalmi munkákból él) és néhány doboz leértékelt mogyoró. De a főhősök még így sem ütik meg a hitchcocki gyilkosok mércéjét; például a bergyilkos.lap.hu-n néznek munkavállaló után, bélmintákat hagynak a tett színhelyén és a többi. Szóval rengeteg bonyodalom van, de vígjátékról lévén szó, a vége többé-kevésbé happy end. Persze az azt megelőző 95 perc tragikus volta ellenére sokkal több szórakozást nyújt: a színészek fantasztikusak, az eddig nem említett Jamie Foxx-ot (Donald Sutherland is felbukkan) is beleértve. Jason Bateman tökéletes a kicsit gyenge, de a trióból még mindig vezetésre legalkalmasabb Nick-ként – csak akkor lennék boldogabb, ha Ewan McGregor játszaná. Jason Sudeikis húsfejű Kurtje nagyon szerethető, a legnagyobb akciók közepette is van ideje szexre, bár a fogkefén fennakadt fekáliaminták rontanak az imidzsén. A trió legemlékezetesebb tagja a Charlie Day alakította Dale; ő a kompánia weirdoja, mint a Másnaposok Alanje, vagy annyira talán mégsem, de hörcsögábrázatával párosuló majomhangja mégiscsak belevésődik az ember emlékezetébe. Ami förtelmeséket illeti: Kevin Spacey-re ráöntötték ezt a szerepet, mást se kell csinálnia, mint tökéletesnek lennie benne. A fenséges Colin Farrell izgalmas a tőle szokatlan, kopaszodó, pocakos külsővel, és bár a legjobb mondatok most nem neki jutnak, azért nagyon jó a maga expresszionista arckifejezéseivel és Madison Twattert (Skins) idéző mozgásával. Jennifer Aniston nem elég, hogy továbbra is szokatlanul jó nő, de végre olyan szerepet kap, amiben megmutatja, hogy tud még színészkedni (egyszer megnézném már egy komoly lélektani drámában is). Szóval a színészeknek jutalomjáték ez a film, de nem csak a jellemkomikumok miatt: a Horrible Bosses erőssége a kicsavart, groteszk helyzetekben és a frappáns, eredeti dialógusokban rejlik (amik paradox módon Coenékre emlékeztetnek). És abban, hogy minden jól van adagolva: a más filmekre vagy épp genitáliákra utaló poénok, a műfaji elemek rontott kijátszása, akció, macska, fekete humor, szóval minden jókor és jó helyen van, az ismétlések pedig egymást erősítik, ellentétben a műfaj chaplini idő- és ideghúzással operáló tucattermékeivel (és itt most nem Chaplint szidtam). Igényes és boldogító vígjáték, ami simán otthoni DVD-polcra való (ha valakinek még van ilyenje). Mégis, tartok tőle, hogy a harmadennyire vicces Másnaposoknak harmincszor nagyobb rajongói tábora lesz.

Horrible Bosses, 2011

Rendezte: Seth Gordon

Örkény István: Örök nosztalgia (apróhirdetés)

Lehet streetartolni, ha tetszik.

Amy Winehouse megcsalta magát

gyerekkor

Tegnap (most 0:38 van) szokásom szerint zenéket keresgéltem a jutyubon. Eszembe jutott, hogy folyton Amy Winehouse alkohol- és drogproblémáiról van szó, meg arról, hogy nem lesz a Szigeten. Úgyhogy megnéztem, ki is ez a celebátusra ítéltetett előadó, aki nem lesz a Szigeten. Rájöttem, hogy ezelőtt nemhogy nem tudtam volna eldúdolni egy refrénjét, de még arról se volt fogalmam, milyen a stílusa (most eltekintek a külsőségektől, az minden színes, nyomtatott és médiumnak nevezett wc-papíron látható). Hallottam már korábban róla, hogy nem rossz. Annak ellenére, hogy azt énekli: tudod, hogy  nem vagyok jó. Ez az ellentét jellemző rá a leginkább: ronda tetoválások, rengeteg drog meg alkohol, meg még egy csomó probléma, ami nyilvánvalóan lelki eredetű. És közben ott van az arany-bronzhangja, az, hogy a zenéjéből árad a szépség, nem tud nem áradni, ha egyszer a műfajt is úgy hívják, hogy „lélek”. Nem teljesen értem, hogy történik az, ami vele és még sokakkal történt (pölö 27-esek klubja, http://hu.wikipedia.org/wiki/Club_27). Biztos kell hozzá pénz meg stressz. De talán az is, hogy egy kurvanagy éjszakai porszívó felszívja azt, amit túlságosan belead a zenéjébe. Amit egy idő után nem tud pusztán a szemébe vakító reflektorokkal ellensúlyozni. Sajnálom, hogy nem tudtam időben megismerni. Erről ketten tehetünk. Én a sznobizmusommal, ő a drogjaival. Kicsit még várhatott volna. Rövid lesz ez a bejegyzés, de hát az ő élete is rövid volt. Még tart a sokkhatás; félek, hogy van még néhány előadó, aki fontos nekem, és nem fogja bírni. Ő mondjuk nem volt az. Olyan könnyen ment, ahogy jött. Maradt utána egy-két album, amit hallgathatok, de ha valaha hallok tőle bármit, melankolikus étvágytalanság fog majd el. Itt egy dal tőle: http://www.youtube.com/watch?v=TJAfLE39ZZ8&feature=relmfu

Scarface believes in America

Tegnap megnéztem a Sebhelyesarcú című gengszterfilmet Al Pacino főszereplésével. (Az összes filmjét meg kell nézni a fickónak, mert zseniális.)

Tony Montana (pácsínó) Kubából az Ál(la)mokba költözik, hogy ne kelljen többé piti bűnözőként élnie a kommunista diktatúrában, amikor nagy bűnöző lehetne a kapitalista paradicsomban. Szépen halad a ranglétrán, beáll a drogbáró Frankhez (Robert Loggia), rögtön kinézi magának a főnök nőjét, az unott fejű de gyönyörű Elvirát (Michelle Pfeifer), aztán ránő Frank fejére, olyannyira, hogy otthagyja és innentől kezdve saját két lábán áll a kokóbizniszben. Csakhogy a saját droghálózat működtetése nem fenékig tejfel: Tóninak egyre több ellensége akad, ártatlan kishúga rossz társaságba keveredik (a bátyjáéba), és egyre inkább úgy érzi, hogy a saját embereiben se bízhat. Megy a maga sebhelyes feje után, elcsábítja Elvirát, miközben szinte mindenki mást magára haragít. Megkezdődik a hanyatlás, a szivardobozba kokaincsíkok kerülnek, az asszony halálra unja magát, Tony pedig kétszer is Dagobert bácsira emlékeztet (http://www.youtube.com/watch?v=aPX5mRSQ3pw), először, amikor a habos fürdőben, másodszor, amikor a kokainhegyben úszik. Persze azt hiszi, hogy megállíthatatlan, ezt az utolsó, Kill Billhez és Hullajóhoz hasonlítható jelenetben rambózással akarja demonstrálni, hullanak is sikongatva a zsoldosok, mígnem egy Terminátornak öltözött berserker véget vet az ámokfutásnak.

Gyönyörűen felépített (bár talán egy kicsit hosszú), klasszikus gengszterfilm. Akadnak szép képi megoldások, a színészgárda erős (az eddig nem említett Steven Bauerrel együtt), a zenéje nem tetszik (hiába a goldenglób), viszont Parov Stelarnak van egy Tony Montana c. száma, érdemes meghallgatni: http://www.youtube.com/watch?v=6na7wI00BXQ&feature=related

A másik mellékes tényező, amit nem tartok elég jónak, az Brian de Palma rendezése: néha ötlettelen, és csak a színészi játék viszi el a jelenetet, máshol meg megakad a felkapottak és lecsúszottak sivár vagy épp bűzös életének ábrázolásánál, de nem tud, vagy nem akar érzelmeket realistán és ízlésesen mutatni, megelégszik a közhelyes felszínességgel és a lassított felvételek ma már nevetséges, de ’83-ban is stílustalan eszközével.

                                                    Ezt véletlenül találtam:

                                                         

ALIBIDÓ verskísérletek

zuhanfüggöny

egy szál zuhanyrózsa
föléd hajolt. róla
áttetsző cseppek hull
tak le rád. szótlanul.

 valahol. egy köldök

szív dobbant az örök

fürdőromantika

csempefalaiba.

kicsi giccsbuborék

ok tűntek egyre szét.

párás volt. a tükör.

elbújtál. köldökül.

és megcsúsztál. ahogy

lassan nyúló karod

zuhanfüggönyt fogott.

lebegtél. kicsit. ott.

            *

szívverés

    ti    tá       ti     tá      ti    tá

                  *

egy angol nyelvű dalszöveg fordítása

te ne is hallgass rám

össze-vissza beszélek

összekeverem a dolgokat

visszasírom a dolgokat

tudod nem lett volna muszáj

mindent elmondani egymásnak

bébi túl őszinték vagyunk

aztán megbánjuk másnap

ne hallgass

csak szavak

úgy értik

úgy értem

ez nem úgy nézett ki, mint egy működő dolog

nem úgy nézett ki, hogy változni fogok

de még mindig van egy ötletem

legyél az a valaki, aki nélkül értelmetlen az életem

                                                    Nyúl Péter

Millió dolláros bébi

Az amerikai filmdráma eme ékes példányában egy harmincon túli lány, Maggie (Hilary Swank) bokszolói karrierjét követjük végig. A pincérlány hónapokig üti a zsákot és a bokszkörtét, mígnem Frankie (Clint Eastwood), az elismert edző beadja a derekát és szárnyai alá veszi. Maggie-nek meghalt az apja, Frankie-vel nem áll szóba a lánya, így a két komplexusos ember nagyon közel kerül egymáshoz. Közben Maggie karrierje halad előre, ellenfelei nagy része az első körben a földön végzi, de eljön a meccs, ahol a karrierje kettétörik. Nem akarok spoiler lenni (mondjuk eddig is az voltam), úgyhogy ennél többet nem mondok a cselekményről.

Eastwood filmje négy Oscar-díjat nyert, köztük a legjobb filmnek járót. Ami nagyon megérdemelt, mert klasszikussága ellenére nem konzervatív és rockysága ellenére nem giccs; egyszerűen igényes, kerek, kidolgozott. Olyannyira, hogy minden szereplőnek megvan a maga története, legyen szó az ex-bokszoló, félvak Eddie-ről (Morgan Freeman), a fiúról, aki soha nem adja fel, Maggie őstahó családtagjairól vagy a papról, aki örökös harcban áll a „pogány” Frankie-vel. Szóval minden színész a helyén van, de a pálmát persze hogy a három főszereplő viszi el. Öröm nézni, ahogy Eastwood westerneken edzett csontarcán lágy érzelmek mutatkoznak, sőt, néha még humorizálni is próbál, ami azért Freemannek jobban megy. Ő megint afféle ironikus, bölcs mesélőt alakít, és megint övé a legszerethetőbb figura. Hilary Swank csodálatos, de nem a szépségével, hanem a meggyőző horgaival vesz le minket a lábunkról. Nehéz megérteni, mi hajt egy bokszoló lányt, de itt ez nem probléma, Maggie annyira küzdeni akar, hogy gondolkodás nélkül vele tartunk. ’Girlie, tough ain’t enough’ mondja Frankie. És ebben a filmben keménység mellett van egy csomó őszintén megfogalmazott és mély érzelem is.

Million Dollar Baby, 2004
rendező: Clint Eastwood