Tegnap megnéztem a Sebhelyesarcú című gengszterfilmet Al Pacino főszereplésével. (Az összes filmjét meg kell nézni a fickónak, mert zseniális.)
Tony Montana (pácsínó) Kubából az Ál(la)mokba költözik, hogy ne kelljen többé piti bűnözőként élnie a kommunista diktatúrában, amikor nagy bűnöző lehetne a kapitalista paradicsomban. Szépen halad a ranglétrán, beáll a drogbáró Frankhez (Robert Loggia), rögtön kinézi magának a főnök nőjét, az unott fejű de gyönyörű Elvirát (Michelle Pfeifer), aztán ránő Frank fejére, olyannyira, hogy otthagyja és innentől kezdve saját két lábán áll a kokóbizniszben. Csakhogy a saját droghálózat működtetése nem fenékig tejfel: Tóninak egyre több ellensége akad, ártatlan kishúga rossz társaságba keveredik (a bátyjáéba), és egyre inkább úgy érzi, hogy a saját embereiben se bízhat. Megy a maga sebhelyes feje után, elcsábítja Elvirát, miközben szinte mindenki mást magára haragít. Megkezdődik a hanyatlás, a szivardobozba kokaincsíkok kerülnek, az asszony halálra unja magát, Tony pedig kétszer is Dagobert bácsira emlékeztet (http://www.youtube.com/watch?v=aPX5mRSQ3pw), először, amikor a habos fürdőben, másodszor, amikor a kokainhegyben úszik. Persze azt hiszi, hogy megállíthatatlan, ezt az utolsó, Kill Billhez és Hullajóhoz hasonlítható jelenetben rambózással akarja demonstrálni, hullanak is sikongatva a zsoldosok, mígnem egy Terminátornak öltözött berserker véget vet az ámokfutásnak.
Gyönyörűen felépített (bár talán egy kicsit hosszú), klasszikus gengszterfilm. Akadnak szép képi megoldások, a színészgárda erős (az eddig nem említett Steven Bauerrel együtt), a zenéje nem tetszik (hiába a goldenglób), viszont Parov Stelarnak van egy Tony Montana c. száma, érdemes meghallgatni: http://www.youtube.com/watch?v=6na7wI00BXQ&feature=related
A másik mellékes tényező, amit nem tartok elég jónak, az Brian de Palma rendezése: néha ötlettelen, és csak a színészi játék viszi el a jelenetet, máshol meg megakad a felkapottak és lecsúszottak sivár vagy épp bűzös életének ábrázolásánál, de nem tud, vagy nem akar érzelmeket realistán és ízlésesen mutatni, megelégszik a közhelyes felszínességgel és a lassított felvételek ma már nevetséges, de ’83-ban is stílustalan eszközével.
Ezt véletlenül találtam:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése