Elárulom egy titkomat – igaz, fenn van valahol az interneten, tehát elméletileg bárki tudhatja, mégis féltve őriztem eddig ezt a történetet – van egy magyar forgatókönyvíró (nevezzük K.-nak), ő írta le azt a sziszifuszi harcot, amit Hollywoodban vívott, hogy egy forgatókönyvéből filmet csináljanak. Beszélt egy producerrel, aki kezébe vette a dolgot, és egy ideig úgy tűnt, hogy az ügye előrehalad. Aztán a producer nem jelentkezett. K. sokáig türelmesen várt, majd kezdett úgy érezni, mintha nem is létezne, vagy mintha ügyének minden eddigi fejleménye semmis lenne. Végül elment a stúdióba, bár sokáig nem volt biztos benne, hogy jó helyen jár; az épület leginkább bérházra hasonlított, érthetetlenül kanyargó folyosói mindenféle ajtókhoz vitték, amiken ki-be mászkáltak inget viselő emberek, kezükben sárga, zöld, piros vagy fekete mappákat szorongatva. K., minthogy nem kapott segítséget, és ha kapott is volna, az csak arra lett volna jó, hogy belássa, nem tudja, pontosan mit akar kérdezni, egyedül bolyongott a gyéren megvilágított szobákban. Eltelhetett néhány óra vagy talán fél nap is, mire egy hatalmas, az előző helyiségekre cseppet nem hasonlító csarnokba érkezett; középen betonoszlopok sorakoztak, amik között, az egész termet behálózva hatalmas, fémből készült könyvespolcok álltak, ugyanolyan színes mappákkal megrakodva, mint amilyeneket K. az inges idegenek kezében látott. A csarnokban, ami fémszerkezeteivel azt az érzetet keltette, hogy építési területen jár, egyetlen lélek sem volt rajta kívül. Találomra leemelt egy piros mappát, kinyitotta, és legnagyobb megdöbbenésére egy forgatókönyv lapjait találta benne. A művet valószínűleg nem ismerte, legalábbis úgy rémlett, sose halott róla azelőtt. Hóna alá csapta, és kihasználva, hogy végre nem figyelik ítélő tekintetek (a stúdióban végig ez az érzése volt), elszántságtól és kíváncsiságtól fűtve levett a polcokról még két mappát. Izgatottan felnyitotta azt, amelyiknek sárga színe volt, és a látványtól úgy megrémült, hogy egyensúlyát elvesztve hanyatt esett, egyenesen egy papírtenger közepére. Eddig észre se vette, hogy a mappák levételéhez felmászott egy létrára; erre csak a zuhanás ébresztette rá. Reakciója érthető volt: a sárga mappában saját forgatókönyve rejlett, az, amelyért az egész utat megtette, amelyet úgy gyűlölt és szeretett, minthogy egyetlen bizodalmaként csalódások sorát okozta neki. Nem értette, mit keres itt, ebben az elhagyott tárolóba, ahogy még sok mindent nem értett, például a színes mappák rendszertelenségét. Hirtelen egy szürke árnyék emelkedett fölé, és ő, lévén, hogy még mindig a papírtengerben feküdt, feltekintett, és ekkor meglátott egy alakot. Első pillantásra olyannak tűnt, mint a többi inges, középkorú férfi, azzal a különbséggel, hogy zakót hordott, és bár a rossz megvilágítás miatt K. nem sokat látott, úgy érezte, találkoztak már valahol. Az öltönyös így szólt:
- Ejnye, K. úr, miért fekszik egy rakás fecni között? – K. válasz helyett megpróbált felállni, de ez nagyon nehéznek bizonyult, mindazonáltal az ismeretlen türelmesen megvárta.
- Így már sokkal jobb. Nem tanácsos eleve hátrányos helyzetből indulnia, ezt már tudhatná.
- Hol vagyok? – kérdezte végre K.
- Minek jött ide, ha még ilyen egyszerű kérdésekre se tudja a választ? A stúdió alagsorában van. Ide kerülnek azok a könyvek, amelyekből nem szándékozunk filmet készíteni. – hangja tárgyilagos volt és száraz, gúnyról nem árulkodott, sőt, mintha enyhe szánalom vegyült volna bele. K. szédült, és elviselhetetlen szomjúságot érzett, a férfi szavait nem is fogta fel teljesen.
- Mindezek ellenére a döntések nem véglegesek, és néha előfordul, hogy leküldünk valakit egy-egy mappáért. Itt, mint látja, megszámlálhatatlanul sok tékánk van, és, őszintén szólva, én ittlétem alatt ritkán jártam idelenn. Mégse mondom, hogy helyzete teljesen kilátástalan, de azt tudnia kell, hogy azzal, hogy illetéktelenül itt tartózkodott, igencsak rontott a helyzetén, és ez a hiba beláthatatlan következményekkel járhat. Csak annyit tanácsolhatok, hogy legyen mindig kéznél, sosem tudhatja, mikor szakít valamelyik producer időt magára. Ön hat hónapja és egy hete lehet itt. Az ilyesmik sokáig elhúzódhatnak, van, hogy évekig is. Alkalmanként hajlandóak vagyunk valamelyik irodában fogadni önt. A mostani megbeszélést tekintse rendkívüli és soha vissza nem térő szerencsének. Mint tudja, három percet bocsátunk egy-egy író rendelkezésére, hogy az ügyéről beszélgessünk. – mondta a férfi, hátat fordított K.-nak, és eltűnt a polcsorok mögött.
Jó, nyilvánvalóan torzítottam a történeten, de az alapja igaz. És van benne valami ordítóan kafkai; egy férfi kimegy egy idegen országba, producerekkel beszél, várja, hogy legyen valami a forgatókönyvvel, amiről aztán kiderül, hogy sok társával együtt egy raktárban hever, és ki tudja, lesz-e belőle valaha film. Amúgy Kundera A regény művészetében ír arról, hogy mitől lesz egy helyzet kafkai, nekem most nincs kedvem se megpróbálni őt utánozni, se begépelni a szavait, mert fáradt vagyok. Inkább arról írok, hogy milyen érzés Kafkát olvasni. Először A kastélyt vettem a kezembe, tavaly elvittem Olaszországba, hogy autózás vagy napozás közben legyen valami tartalmas olvasnivaló. Mostmár látom, hogy nincs groteszkebb, mint strandra Kafkát vinni (jaj, de hát van Harukinak egy könyve, azzal a címmel, hogy Kafka a tengerparton). De a kíváncsiság igazából korábban kezdődött, amikor olvasni tanultam, és láttam, hogy a polcon vannak olyanok, hogy Kassák, Weöres, Kafka. Kassákról azt hittem, hogy a Kassa többes számban, Weörest veöresnek olvastam, nem jöttem rá, hogy ez ugyanaz, mint a Bóbita, bóbita, a Kastély meg olyan titokzatos volt fekete-fehér-vörös borítójával. Persze, lehet, hogy ezt csak utólag gondolom így; miért nem lehetek megint egy kicsit óvodás? Szóval, Olaszországban olvastam A kastélyt, és egyáltalán nem voltam elragadtatva. Fogtam a fejemet, téptem a hajamat, ha pedig káromkodni akartam, azt mondtam: kafka! Nem értettem, miért viselkednek gyerekekként a szereplők, miért olyan szürreálisak és életszerűtlenek a helyzetek, miért nem tudja eldönteni K., hogy ismerte-e korábban a segédeit, és miért olyan az ő és Frida kapcsolata, mint két idegené, akik véletlenszerűen egymás mellé rendelődtek. Persze, lehet, hogy ezt csak utólag gondolom így; miért nem lehetek megint egy kicsit tizenhét éves? Szóval, mégiscsak olvastam tovább, feltűnt, hogy az egész regény, az elnagyolt helyzetekkel és a központi küldetéssel meg a bizonytalan szereplővel pont olyan, mint a szerepjáték, ahol van egy mesélő, és vannak játékosok. Ez a felfedezés tetszett, legalább tudtam valamibe kapaszkodni (ha már Dosztojevszkijt nem olvastam). Aztán a regény végére értem, leírom az utolsó mondatot: „- Holnap új ruhát kapok, talán majd érted küldök.” És rájöttem, hogy egy iszonyú jó könyvet olvastam el. Nem az utolsó mondat miatt, inkább mert addigra sikerült legalább részben feldolgoznom azt a sokkoló élményt, amit az egész jelentett. Beavatás volt ez, elemi erejű dolog, mint amilyen az első orgazmus. Inkább furcsa vagy ijesztő, mint jó. A szomorú helyzet az, hogy a kafkai élmények idővel veszítenek erejükből, a legelső kafkai élmény a legerősebb, és minél korábban történik, annál nagyobb a hatása. Mert ki lehet ismerni a mechanikáját, és egy idő után már nem fogjuk a fejünket, csak mosolygunk, hogy áhá, ez egy olyan cseles, kafkai húzás volt. Bármint kinézek abból, akinek volt ilyen elemi erejű kafkai élménye, mint ahogy abból is, aki mániákusan imádja a Bűn és bűnhődést. Az ilyen emberek kétségbeesetten keresik, vágyják, szomjúhozzák azt a földrengésszerű, mámoros érzést, amit ezek az írások jelentettek nekik, és amit már soha nem fognak olyan intenzíven újra érezni.
