Nem furcsa az, hogy a munka ünnepét munkaszüneti nappal ünnepeljük? Aki utálja a munkahelyét, annak nem. Így van ezzel Nick (Jason Bateman), Kurt (Jason Sudeikis) és Dale (Charlie Day) is, nem is ok nélkül, tekintve, hogy főnökeik – sorrendben: egy könyörtelen pszichopata (Kevin Spacey), egy narkós paraszt (Colin Farrell) és egy férfifaló forró fogfúró (Jennifer Aniston). A zsarolások, szexuális zaklatások, megalázások, és még sok-sok minden után a három férfi filmbe illő tervet konspirál (ez a film történetesen Hithcock Idegenek a vonatonja): megölik egymás főnökeit. Ebben segítségükre siet Motherfucker Jones, ejtsd madöfaködzsónsz (tíz évet ült egy emberekkel teli, sötét szobában elkövetett cselekedetért), egy beszélő kocsi, egy volt osztálytárs (most alkalmi munkákból él) és néhány doboz leértékelt mogyoró. De a főhősök még így sem ütik meg a hitchcocki gyilkosok mércéjét; például a bergyilkos.lap.hu-n néznek munkavállaló után, bélmintákat hagynak a tett színhelyén és a többi. Szóval rengeteg bonyodalom van, de vígjátékról lévén szó, a vége többé-kevésbé happy end. Persze az azt megelőző 95 perc tragikus volta ellenére sokkal több szórakozást nyújt: a színészek fantasztikusak, az eddig nem említett Jamie Foxx-ot (Donald Sutherland is felbukkan) is beleértve. Jason Bateman tökéletes a kicsit gyenge, de a trióból még mindig vezetésre legalkalmasabb Nick-ként – csak akkor lennék boldogabb, ha Ewan McGregor játszaná. Jason Sudeikis húsfejű Kurtje nagyon szerethető, a legnagyobb akciók közepette is van ideje szexre, bár a fogkefén fennakadt fekáliaminták rontanak az imidzsén. A trió legemlékezetesebb tagja a Charlie Day alakította Dale; ő a kompánia weirdoja, mint a Másnaposok Alanje, vagy annyira talán mégsem, de hörcsögábrázatával párosuló majomhangja mégiscsak belevésődik az ember emlékezetébe. Ami förtelmeséket illeti: Kevin Spacey-re ráöntötték ezt a szerepet, mást se kell csinálnia, mint tökéletesnek lennie benne. A fenséges Colin Farrell izgalmas a tőle szokatlan, kopaszodó, pocakos külsővel, és bár a legjobb mondatok most nem neki jutnak, azért nagyon jó a maga expresszionista arckifejezéseivel és Madison Twattert (Skins) idéző mozgásával. Jennifer Aniston nem elég, hogy továbbra is szokatlanul jó nő, de végre olyan szerepet kap, amiben megmutatja, hogy tud még színészkedni (egyszer megnézném már egy komoly lélektani drámában is). Szóval a színészeknek jutalomjáték ez a film, de nem csak a jellemkomikumok miatt: a Horrible Bosses erőssége a kicsavart, groteszk helyzetekben és a frappáns, eredeti dialógusokban rejlik (amik paradox módon Coenékre emlékeztetnek). És abban, hogy minden jól van adagolva: a más filmekre vagy épp genitáliákra utaló poénok, a műfaji elemek rontott kijátszása, akció, macska, fekete humor, szóval minden jókor és jó helyen van, az ismétlések pedig egymást erősítik, ellentétben a műfaj chaplini idő- és ideghúzással operáló tucattermékeivel (és itt most nem Chaplint szidtam). Igényes és boldogító vígjáték, ami simán otthoni DVD-polcra való (ha valakinek még van ilyenje). Mégis, tartok tőle, hogy a harmadennyire vicces Másnaposoknak harmincszor nagyobb rajongói tábora lesz.
Horrible Bosses, 2011
Rendezte: Seth Gordon
Tudom ám, hogy ez nem egy túl meggyőző kritika, de kivételesen olyan filmről írtam, amit még a mozik is adnak, úgyhogy legalább ezért nézze meg mindenki.
VálaszTörlésNy. P.