2013. május 27., hétfő


aluljáródal

elaludtál mellettem miközben énekeltem
nem tudom hogy lehet ilyen zajban elaludni
alvó orrodat néztem tudja-e hogy milyen szép
az orrod nem válaszolt biztos esőt álmodott
még jó hogy a gitárom esernyővé változott
legfeljebb kipengetem a cseppeket belőle
ha én orr lennék mindenképp rólad álmodnék
ez már egy kicsit pszichoanalízis-szagú
nem igazán ismerem a szuszogó álmaidat
minden idő kérdése de meddig alszik az idő
sokkal jobban szeretlek mint az logikus lenne
nem tudom mit mondjak inkább csak dúdolgatok
most éppen utazol metróval hova tovább
hovatovább éppen most metróval utazol

                                      2010. október 23.

2013. január 23., szerda


neked gondolt gondolat

Csak szeretném, hogy legyen
egyetlenegy gondolatod,
amit nekem gondolsz,
gondolhatod, hogy szeretném,
úgy értem hajtogatnám,
meg minden,
azt hiszem addig
hajtogatnám, amíg el nem
tűnne valahol
bennem,
aztán mindketten elfelejtenénk,
főleg én,
és egyszer később,
amikor nagy szükség lenne rá,
előjönne mint egyetlenegy
neked gondolt gondolatom.


Zsakó Bálint festménye

2013. január 14., hétfő





Összementél, köntösöd kinőtt
Most már meghalhatsz, megvolt időd
Hajad még él, ezer szállal ősz
Kinőtted magad, az égre nősz






2012. október 13., szombat

kísérlet egy elszakadásra

én többé kávét már nem iszom
valóban hittem-e nem tudom
kinéztem kabátból ablakon
belváros lagymatag remegés
a szívem jelzőfény ritmusú
körútjain végigdobogott
kerülve messziről feketét
azt a barátot ki belelát
össze sem futottunk napokig
kerülhetetlen állt azután
kicsi a város vagy ő keres
megadó sóhajjal köszönök
kezeim magukhoz ölelik


2012. június 2., szombat


A férfi beleállt a kádba. Elhúzta a zuhanyfüggönyt – „Ezt is ki kéne már cserélni” – gondolta, mert a függöny alja penésztől feketéllett. Megnyitotta a csapot, és szőrös mellkasán szétkente a tusfürdőt – a szőr és a hab tejútformát alkotott, de ezt nem vette észre. A tubust letette a szappantartóra, de az megcsúszott a szappanon és a kád alján folyó csermelybe esett. A férfi morgott egyet magában, és már lehajolt volna, amikor különös dolog történt. A lefolyóból aprócska halak bukkantak fel – egy másodpercig bambán forogtak a kis örvényben, majd néma vergődésbe fogtak. Egyre többen és többen özönlöttek, és már a férfi lábát csiklandozták. Az először a döbbenettől dermedten bámulta az eseményt, majd, mintegy az időt utolérni igyekezvén, gyorsan a halsereg felé irányította a zuhanyrózsa vízsugarát – a pikkelyek  úgy csillogtak, mint csatában eleső mártírok páncéljai, miközben búcsút vettek a kádtól, és eltűntek ott, ahonnan jöttek. Ám az utolsó hal beleütközött a lent heverő tusfürdős tubusba; ijedtében akkorára nyitotta a száját, hogy a tubus lecsusszant a torkán, a hal pedig hirtelen megdagadt, mint egy kígyó, mikor lenyeli áldozatát. Lustán dobálta magát a fehér márványon, belátva a nyilvánvalót, hogy ilyen körülmények között nincs visszaút számára. A férfi elzárta a csapot és félig viszolyogva, félig kíváncsian felemelte a vendégét. Maga felé fordította a halat, egészen közel hajolt hozzá és belenézett a szájába. Olyan volt, mintha egy tusfürdős tubusba nézne: csak sötét műanyag falat és sűrű, mézillatú folyadékot látott. Abban bízván, hogy ahogy becsúszott, ki is csúszik a tubus, megrázta az állatot, de csak a sárga krém csurrant ki a függönyre. Aztán egy öntudatlan gyerek kegyetlenségével, erősen megnyomta a hal oldalát, és a tusfürdő engedelmesen spriccelt kifelé. – „Drágám!” – kiáltott a férfi izgatottan. – „Mi az?” – hallatszott kintről egy tompa női hang. – „Gyere be, drágám!” – Kinyílt az ajtó, és belépett a nő, hálóingben, kibontott hajjal. – „Mi az?” – kérdezte türelmetlenül sóhajtva, mint aki előre unja a dolgot. A férfi szó nélkül a kezébe nyomta a halat. A nő előbb halkan felsikoltott, majd végigfutott rajta a hideg, és egész testén libabőr tűnt elő. Szépek voltak így, a pikkelyes hal és a libabőrös nő, legalábbis a férj szépnek találta őket. – „Figyelj” – mondta, kilépett a kádból és a felesége mögé állt. Jobb kezét a nő jobb kezére csúsztatta, és gyengéden megnyomta: a hal szájából mézillatú tusfürdő buggyant ki. – „Olyan gyönyörű” – mondta a nő, és fejét hátrahajtotta a férfi mellére. Sokáig álltak így, ketten fogva az újszülöttek ártatlanságával bámuló halat. Néha megnyomták, és boldogan felsóhajtottak. Aztán letették a kádba, és olyan jót szeretkeztek, amilyet már évek óta nem.

2012. április 1., vasárnap

Your Shell

Once when I dived
saw you lyin
on the seabed
swimming closer
I could almost
touch your earlap

I shall open your shell
though you actually don’t care
but weather changes day by day
maybe you will be my May

The change of seasons
is permanent
(needless to say)
but April comes
after March and
lasts until May

I shall open your shell
though you actually don’t care
but weather changes day by day
maybe you will be my May

Like the weather-
men can always
forecast the rain
I wish I could
always predict
pleasure and pain

I shall open your shell
though you actually don’t care
but weather changes day by day
maybe you will be my May

Why don’t you turn
your weary head
when you hear me
these affections
should work as they
were meant to be

I shall open your shell
though you actually don’t care
but weather changes day by day
maybe you will be my May

2012. március 24., szombat

Búcsú a menthetetlentől – kritika Kemény István: Élőbeszéd című kötetéről


Kemény István 2006-os kötetének tudatos átgondoltságáról tanúskodik, hogy már a borító elkezdi velünk azt a pár- és élőbeszédet, ami az egész könyvön végighalad. Az előlapon egy kétségtelenül szomorú kutya néz egy sínre, ami a borítón kívülről indul és a borítón túl ér véget. Hogy hol, azt nem tudni biztosan, ahogy azt sem, hogy Kemény István-e a kutya és a sín-e az élőbeszéd, vagy fordítva. A másik rejtvény a hátlapon olvasható: „Kétszer kettő, az négy. / Ha sosem mondod el – elfelejtik. / Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el.” Ez a filozófiai játék(?), titok(?) vezet be minket az Élőbeszédbe. Ami, ahogy a cím is sejteti, már kevéssé az Adytól örökölt kelet-, szerelem- és halálvágytól fűtött Törvény-keresés, és nem is az álreferenciáktól terhelt, ravasz önmitológia-építgetés, sokkal inkább annak a személyes hangvételű költészetnek a folytatása, ami A néma H című kötetben vette kezdetét. A verseskötet első fele (mert nagyjából két részre osztható) ismerős helyekkel és tárgyakkal telített: kesztyű, család, pénz, sanzon, állomás, szóval egy polgári élet kellékei vesznek minket körül. De távol áll a nyárspolgárságtól; a fentiek csak alibikként szolgálnak a költőnek, hogy igazolja magát a külvilág felé, miközben kesztyűként hever az útra dobva, mitikus és ironikus harcot vív a Pénzsárkánnyal vagy megcsalt űrhajós szerepében kéri a Holdat, hogy legalább létezése mellett tanúskodjon, ha ő már hős nem lehet. A hőssé levés utolsó próbálkozásainak vagyunk szemtanúi, a Pénzt például így zárja Kemény: „Csak egy kincs van a világon, / és belőled is csak egyetlenegy van, / Sárkány. Azt hiszem, feladom.” Úgy tűnik tehát, hogy a magánmitológia építése nem célravezető integráció (de ezt a költő később megcáfolja). A rezignálttá lett létharccal párhuzamosan Kemény felméri a családi krízist, amely kényszerűen következik a költőlétből és az idő múlásából. De ezek a versek a lehetőségekhez képest optimisták: a család még egész, a kocka még nincs elvetve (Család, nulla óra). Amit az idő szétszed, azt összetartja a közös tér és az  őszinte bizalom, amivel az Egy megmaradt házasságban a feleség megerősíti a férjét: igen, kétszer kettő, az négy.
Olvasás közben fel kell, hogy merüljön a kérdés, hogy ez a Kétszerkettő valóban vers-e. A tördelésétől és attól eltekintve, hogy más versekben is felbukkan, nem utal erre jel. Inkább tűnik matematikai axiómának vagy filozófiai tételnek. Nem véletlenül: az Élőbeszéd sok verse mögött felfedezhető vagy sejthető egy filozófiai mag. Például az antik görögök tanítása az arany középútról. Az Élőbeszédtől visszatekintve látható, hogy Kemény költészetének ez mindvégig meghatározó tulajdonsága. És ilyen magon áll az Egy tragédia is: a gyerek születésével párhuzamosan a kutya megbetegszik, majd meghal. Anaximandroszt idézve "a dolgok(...) büntetést és váltságdíjat fizetnek egymásnak jogtalankodásukért az idő rendje szerint". Tehát Kemény költészetében minden jónak rossz vonzata van, így lényegében nincs változás, a lírai én marad az Origóban. Ez az Origó a középpontja az Indulás a koordináta-rendszerből-nek és a Fel és alá az érdligeti állomáson című ciklusnévadó versnek. Kemény hiába keresi önmagában az Origót, aminek hiányában marad „pontatlan érzés a szívben”, és hiába vannak sínek, az állomás mégiscsak egyhelyben áll, mint ahogy „a jellem a büdös életben meg nem változik”. A Fel és alá az érdligeti állomáson előkészíti a kötet középpontjában (!) álló, eddig kerülgetett, de megkerülhetetlen verset, ami maga az Élőbeszéd – egy külön ciklus tizenegy számozott verssel, vagy egy vers tizenegy számozott résszel. Prózai helyzetet ábrázol: a lírai (vagy ez esetben mondhatjuk: líraiatlan) énhez becsönget a Halál. Az előbbi régi barátjaként fogadja, és kezdetét veszi a nem könnyű beszélgetés, amelyben le kell számolni sok mindennel:  egyrészt a költészettel mint őrjítően sűrű létállapottal, másrészt az eddig épít(get)ett magánmitológiával, benne többek közt a nácikkal (akiknek a visszatérése ezen a ponton igazi Kemény István-os fricska), harmadrészt a Haláltól való félelemmel. És így már lehet a költészet könnyű, lehet különbékét kötni és nevetgélni a Halállal (mint itt: „- Nem hoztam semmit a gyerekeknek – mondta. -Talán jobb is! – vágtam rá bátran. Nevettünk megint, és máris újra megvolt köztünk a régi hang.”) Ez persze nem csak Élőbeszéd, hanem magánbeszéd is, egy titkos kapcsolat, amibe a családot jobb nem belekeverni.
Az Élőbeszédet követő versek kevésbé személyesek, inkább az Általánosról szólnak, és ezért visszanyúlnak a kályhához, a Bibliához. Ilyen az Egy hét az öreg Káinnal ciklus, ami az Élőbeszéddel párba állítható, és amely a cinizmus határát súrolva (de még a határon innen, az irónia vidékén maradva) építi fel Káin és az emberiség paradox viszonyát: Káin, a megkeseredett nagybácsi (egy degradált apapótlék) az emberek elől bujkál, noha másra sem vágyik, minthogy végre megöljék, az emberek pedig hiába nyomoznak utána, sosem lesznek képesek elpusztítani, mert jóvátehetetlenül egylényegűek vele.
Szomorú búcsúvétel a Kis majom című vers, ami külön ciklust kap, nem nagyzolásból, hanem mert Kemény ebben vesz búcsút a koboldoktól, sárkányoktól, gondolat-manóktól, a verselés játékától. Mintha a posztmodern világ zúgása elnyomná a halk játékot, és így neki is el kell eresztenie a kis majmot.
Kemény bevallottan hangsúlyos szerepet tulajdonít a nyitó- és záróverseknek, és itt az utolsó versben, a Céltalan romokban is önalludál, megidéződik a nyitóvers kesztyűje és egy régi fénykép (André Kertészé egy újságot olvasó lányról). És közben beemelődik Belgium, csak úgy, mert nem kell megindokolni sem az ént, sem a romokat, hiszen önálló, automatikusan asszociatív, posztmodern működésükben célszerűek.  A Célszerű romok a végső dezintegráció és búcsúvétel: búcsú a korábbi éntől, a menthetetlen pusztulni hagyása, és a menthető (a líraiatlan) mentése. Ami pedig mindössze ennyi: „fölösleges fények nincsenek, / és célszerűek a romok. / Kétszer kettő pedig négy. / Ha sosem mondom el - elfelejtik, / ha túl sokszor mondom - nem hiszik el. / És gúnyolódni tilos. ” Ezzel még nem fosztja meg a poézist annak létjogosultságától: mint rom szükséges és célszerű.
Az Élőbeszéd talán a Kemény-líra legfontosabb kötete. Összefoglalja az eddigi költészetét, és köznyelviségével, szlengjével kaput nyit a próza felé. A nyelvvel való harcában ő kerekedik felül, eléri a teljes esztétikai szabadságot, de nem él vissza vele – tartja magát az arany középhez. Közben szabadon Vörös Istvánt idéz és intratextualizál, mantrázza a magáét. Amit nem feltétlenül kell megérteni, hiszen a posztmodern költészet nem megértésre, hanem működésre szánt dolog – mondja a Kafka-paradigmában Vörös vagy Kemény. És ha valakiben működni kezd, annak nincs más választása, minthogy ő is mantrázza a Kétszerkettőt. Ami sajnos nem összekeverendő az Egyszereggyel.

2012. február 28., kedd

Áliák

1

Úgy serkennek a szavak, mint a szakállam:
száz fogódzó sejt-elem,
száz fonódó sejtelem
borítja arcomat.

2

Altatót cseng a tótriangulum.
Duzzad a méla holddagály -
a cseppek körbe-körbe járnak,
csak a hullám nem jön vissza már.

3

Hájas sóhajok a stégen.
Kerek sirályszar az égen.
Lustán elvánszorog a nappal.
Lábujjam bekapta egy naphal.

4

Vizeket hallok, ha befogod fülem,
ha barlangot formálsz fölé -
egy csobbanás, odahajolok:
fülkagylód az iszapban pihen.

2012. január 26., csütörtök


A szeretet és a bacilusok gyorsabban terjednek melegben.

Ez önirónia is.

levélre

most sugárúton járok, fiatalnak gondolom magam.
a fák tartása biztosít, még lombváltásuk is.
valamikor vén leszek, vén-teázom és vén-ülök,
a viccek szakállat hajtanak, ujjaim ágaskodva
megremegnek, egyre mélyebbre kapaszkodom,
tanakodva kopaszodom, szavak, fészekrakók
költöznek belém, arcom elfásul, útszéli tükör fölé
hajolok, és megborzongat egy fuvallat:
mi van, ha van nálam emberebb fa?

A képen Hollán Sándor festő áll egy műve előtt.

2012. január 12., csütörtök

A német nyelv költészeti alkalmasságáról

A költők maguk gyávaságból verstecken,
odvakban dolgoznak szerelmesverseken.
Ha engem önt el ilyesfél Gefühl,
a szív csücsökig, fül hegyig befűl.
Tekinteted ist immer olyan heimlich,
nyári bőröd is titokba hámlik.
Szívem ohne dich hasadva lézeng,
tudja, ó ne, du bist alle Lösung.
Wenn du bist nicht, mein Herz ist sehr wehmütig,
s mint az eper, ha télre lemélyhűtik.
A többi sóhajt, hát, so ist a Leben,
míg én merülni el kesernye lében.
Kár, de vagyunk zusammengewachsen,
menza után én a fog te mákszem.
Bárcsak ottragadnál még sok évig,
és csak suttogni merem, hogy: ewig.

2011. október 9., vasárnap

ami már nem változik - Ősz

1

Késett az Ősz, pedig régebben mindig
pontos volt, mégis, amikor hallottam a
kopogást, tudtam, hogy ez ő, na, te sem
hiányoztál, gondoltam, de azért mosolyt
erőltettem az arcomra, és beinvitáltam,
mert mégiscsak az egyik legjobb barátom,
vagyis ő ismer a legjobban, pont ezért
kerülöm, és inkább olyanokkal barátkozom,
akik nem ismernek és nem olyan hervadt
arcúak, egyébként sem értem, túl jól ismer
ahhoz, hogy szeressen, én meg túlságosan
hideg vagyok vele, nem bírom megbocsátani
a hibáit, főleg a közös hibáinkat nem, és a
legjobban azt utálom benne, hogy mindenfélét
kölcsönkér, és soha nem hozza őket vissza.

2


Meddig maradsz, kérdeztem, nyugi, csak
benéztem, felelte, és ezért őszintén hálás
voltam, csak leült a sarokba, én meg vizet
forraltam az olcsó teának, amit hozott, ő
elégedetten mosolygott, bekötötte a cipő-
fűzőjét és elment, nekem meg elkezdett
hiányozni, mert még mindig jobb, mint a tél,
legalább ezt az olcsó filtert hozta.

2011. október 2., vasárnap

Az ember, aki nem pislogott – kritika a Drive című filmről


Néha B, sőt, ZS kategóriás filmeket is érdemes nézni. Tudja ezt Tarantino, Rodriguez, Spielberg és mostmár Nicolas Windig Refn is, aki a fenti film fenti művészekhez hasonlóan büszke, vagy legalábbis hozzájuk hasonlóan beteg rendezője. Jó, ez nem teljesen korrekt: Refn pontosan tudja, mit csinál, amikor 80-as éveket idéző pink feliratokkal kezdi a filmjét, vagy amikor főszereplőül Hugh Grant főellenségét, az embert, aki nem pislogott, Ryan Goslingot teszi meg. Gosling (aki már a Fél Nelsont, sőt, az egészet is elvitte a vállán, hahaha) faarccal tűri a leghotabb autóspursuitokat, konyhásnénit és bicskamaxit megszégyenítő határozottsággal húzza fel védelmező kesztyűjét, a gondolatpótló fogpiszkálót flegmán rágcsálja, és kisfiús mosollyal bámulja a rajzfilmeket vagy Carey Mulligan sokatmondó arcát. Egyébként leszámítva a menő autóskaszkadőrködést, ez utóbbi lenne a legjobb dolog az életében. Csakhogy (bonyodalom!), megérkezik a bájos hölgy férje a börtönből, és felveszi élete elejtett fonalát. De a sötét múltja nem ereszti, és kétségbeesésében ahhoz a jófej szomszéd sráchoz fordul, aki vigyázott mamira, míg ő távol volt: Ryan Goslinghoz. És az igazi bonyodalom itt kezdődik, a film nem marad meg a romantikus drámák szintjén, inkább átevez a vérbő akciófilmekére. Vitatható, hogy ezt milyen megfontolásból teszi; a Drive hatásvadász, öncélú. De van erre egy másik kifejezés is: l’art pour l’art. Vagyis nem kell erkölcsi tanulságra törekedni, mert ma már az esztétika elég a katarzishoz. És ennek a filmnek nagyon tudatos esztétikája van: benne a GTA-ból ismert L.A.-i gengsztervilága keveredik a gagyi gengszterfilmekével és a gagyiból is merítő, mára klasszikus Tarantino, Rodriguez és Spielberg-művekkel. Ez pedig hosszú csendekkel és indokolatlan brutalitással jár. (És itt a rendező ki is gúnyolja saját magát és általában a prűd Amerikát: a vásznon semmi szex nincsen, de még a csapból is vér folyik.)
A Drive egy nagyon jól működő film, pontosan kimért arányokkal egyensúlyoz giccs, önirónia és szépség között. Néha székrőllefordulósan vicces, de a humora nem durva, és ha az ember nem figyel, észre se veszi. Néha szívszorongatóan szomorú, de a drámaisága nem nyálas. És ha az ember nem figyel, észre se veszi, hogy szorul az a szív. Mire meg igen, addigra már csak egy piros EXIT felirat marad az üres folyosón.

2011. október 1., szombat

Az első felismert hírnökök

Sompolygó árnytáncosok űznek
csatornákba le ellenséget.
Készül a végzet, és bedorombol
minden zegzugot, utcavéget.
A kutyák a várost mind elhagyták,
gyűlnek, gyűlnek az éjjeli macskák.

Minden kőben macska dobban,
feketén nyávog a kémény;
mélyén titok, fénykerülő, de
visszaigazolhat a végén.
A tejestálakat kinn hagyták,
gyűlnek, gyűlnek az éjjeli macskák.

El ne felejtsed azt a csatornát,
rád vár, tudod, babonásan,
társra ne számíts, egyenes vagy,
jogot találsz gonosz árnyban.
A madzagokat mind összebogozták,
gyűlnek, gyűlnek az éjjeli macskák.

2011. augusztus 19., péntek

Mi ez a sz*r?

Tudom, tudom, a színvonal. De hát én is erről beszélek. Esküszöm, hogy többé nem fordul elő, de ez olyan szinten hihetetlen, hogy muszáj reklámozni.


Sajnos nagyobb képet nem találtam, ezt is egy évig kerestem.

Mi bűzlik Dániában? Miből gyúrta Lőw rabbi a gólemet? Honnan fújnak az Üvöltő szelek? Milyen is a Forsyte szaga? Hogyan került az Egy Gyűrű a Nőszirom folyóba? Nem ganajtúróvá változik Gregor Samsa? Hol tűnt el az idő? Mit eszik a Száz év magány Rebecája? Mi Willy Wonka titkos receptje? Kérdések, amiket senki nem mert feltenni – eddig… Most fény derül a világirodalom legnagyobb titkaira… Tom Scammel: A Nagy Kakakönyv avagy ahova Dante se merészkedett be

Tom Scammel: A Nagy Kakakönyv avagy ahova Dante se merészkedett be
Eredeti cím: Tom Scammel: Holy Shit or What’s in the Tenth Circle of Hell
fordította: Szabados Edit
kiadó: Hétökör Kiadó
megjelenés: 2011 őszén

You Are a Mine

I've always preferred small things
only bosses prefer major plans
you're not my major plan, I'm not your boss
I think this is the best we can... do

du du du du du du
du du du du
du du du du

Big things've never preferred me
most of the time I live in a box
it's a fact that we fit to each other
like right feet fit to left socks

be mine be minor
watch a nouvelle vague movie in a midnight hour
jump into my tram I'm your miner midget
your cave-heart's beatin oh but why's that fidget
you are a mine

du du du du du du
du du du du
du du du du


be mine be minor
watch a nouvelle vague movie in a midnight hour
jump into my tram I'm your miner midget
your cave-heart's beatin oh but why's that fidget
you are a mine
you are a mine
you are a mine


                                   Még nincs hozzá dallam, de ami késik, nem.

2011. augusztus 10., szerda

Strawberry Fields Forever

Na, itt van ez a zseniális szám, egy elég jó videóval. 

 

És egy fordításszerűség tőlem:

Hadd vigyelek el, mer' már várnak az Epermezők,
Illúziók, és nincs miért lógni odaát.
Epermezők örökké.

Csukott szemmel könnyű élni, nem értesz semmit, amit látsz.
Nehéz valakinek lenni, de majd sikerül.
Magam miért is izgatnám?

Hadd vigyelek el, mer' már várnak az Epermezők,
Illúziók, és nincs miért lógni odaát.
Epermezők örökké.

A fámon nem lakik senki, szóval vagy magas lesz vagy mély.
Tudod, ezért nem tudsz behangolni, de nem baj.
Szerintem nem is olyan rossz.

Hadd vigyelek el, mer' már várnak az Epermezők,
Illúziók, és nincs miért lógni odaát.
Epermezők örökké.

Miattam van mindig minden, de tudom azt, hogy mikor álmodom.
Mindent sejtek, de hiába, minden rossz.
Ezért inkább tiltakozom.

Hadd vigyelek el, mer' már várnak az Epermezők,
Illúziók, és nincs miért lógni odaát.
Epermezők örökké.
Epermezők örökké.
Epermezők örökké.


És egy kis adalék, akinek a wikipédulás nem derogál:

2011. augusztus 4., csütörtök

Neked volt már kafkazmusod?

Elárulom egy titkomat – igaz, fenn van valahol az interneten, tehát elméletileg bárki tudhatja, mégis féltve őriztem eddig ezt a történetet – van egy magyar forgatókönyvíró (nevezzük K.-nak), ő írta le azt a sziszifuszi harcot, amit Hollywoodban vívott, hogy egy forgatókönyvéből filmet csináljanak. Beszélt egy producerrel, aki kezébe vette a dolgot, és egy ideig úgy tűnt, hogy az ügye előrehalad. Aztán a producer nem jelentkezett. K. sokáig türelmesen várt, majd kezdett úgy érezni, mintha nem is létezne, vagy mintha ügyének minden eddigi fejleménye semmis lenne. Végül elment a stúdióba, bár sokáig nem volt biztos benne, hogy jó helyen jár; az épület leginkább bérházra hasonlított, érthetetlenül kanyargó folyosói mindenféle ajtókhoz vitték, amiken ki-be mászkáltak inget viselő emberek, kezükben sárga, zöld, piros vagy fekete mappákat szorongatva. K., minthogy nem kapott segítséget, és ha kapott is volna, az csak arra lett volna jó, hogy belássa, nem tudja, pontosan mit akar kérdezni, egyedül bolyongott a gyéren megvilágított szobákban. Eltelhetett néhány óra vagy talán fél nap is, mire egy hatalmas, az előző helyiségekre cseppet nem hasonlító csarnokba érkezett; középen betonoszlopok sorakoztak, amik között, az egész termet behálózva hatalmas, fémből készült könyvespolcok álltak, ugyanolyan színes mappákkal megrakodva, mint amilyeneket K. az inges idegenek kezében látott. A csarnokban, ami fémszerkezeteivel azt az érzetet keltette, hogy építési területen jár, egyetlen lélek sem volt rajta kívül. Találomra leemelt egy piros mappát, kinyitotta, és legnagyobb megdöbbenésére egy forgatókönyv lapjait találta benne. A művet valószínűleg nem ismerte, legalábbis úgy rémlett, sose halott róla azelőtt. Hóna alá csapta, és kihasználva, hogy végre nem figyelik ítélő tekintetek (a stúdióban végig ez az érzése volt), elszántságtól és kíváncsiságtól fűtve levett a polcokról még két mappát. Izgatottan felnyitotta azt, amelyiknek sárga színe volt, és a látványtól úgy megrémült, hogy egyensúlyát elvesztve hanyatt esett, egyenesen egy papírtenger közepére. Eddig észre se vette, hogy a mappák levételéhez felmászott egy létrára; erre csak a zuhanás ébresztette rá. Reakciója érthető volt: a sárga mappában saját forgatókönyve rejlett, az, amelyért az egész utat megtette, amelyet úgy gyűlölt és szeretett, minthogy egyetlen bizodalmaként csalódások sorát okozta neki. Nem értette, mit keres itt, ebben az elhagyott tárolóba, ahogy még sok mindent nem értett, például a színes mappák rendszertelenségét. Hirtelen egy szürke árnyék emelkedett fölé, és ő, lévén, hogy még mindig a papírtengerben feküdt, feltekintett, és ekkor meglátott egy alakot. Első pillantásra olyannak tűnt, mint a többi inges, középkorú férfi, azzal a különbséggel, hogy zakót hordott, és bár a rossz megvilágítás miatt K. nem sokat látott, úgy érezte, találkoztak már valahol. Az öltönyös így szólt:
- Ejnye, K. úr, miért fekszik egy rakás fecni között? – K. válasz helyett megpróbált felállni, de ez nagyon nehéznek bizonyult, mindazonáltal az ismeretlen türelmesen megvárta.
- Így már sokkal jobb. Nem tanácsos eleve hátrányos helyzetből indulnia, ezt már tudhatná.
- Hol vagyok? – kérdezte végre K.
- Minek jött ide, ha még ilyen egyszerű kérdésekre se tudja a választ? A stúdió alagsorában van. Ide kerülnek azok a könyvek, amelyekből nem szándékozunk filmet készíteni. – hangja tárgyilagos volt és száraz, gúnyról nem árulkodott, sőt, mintha enyhe szánalom vegyült volna bele. K. szédült, és elviselhetetlen szomjúságot érzett, a férfi szavait nem is fogta fel teljesen.
- Mindezek ellenére a döntések nem véglegesek, és néha előfordul, hogy leküldünk valakit egy-egy mappáért. Itt, mint látja, megszámlálhatatlanul sok tékánk van, és, őszintén szólva, én ittlétem alatt ritkán jártam idelenn. Mégse mondom, hogy helyzete teljesen kilátástalan, de azt tudnia kell, hogy azzal, hogy illetéktelenül itt tartózkodott, igencsak rontott a helyzetén, és ez a hiba beláthatatlan következményekkel járhat. Csak annyit tanácsolhatok, hogy legyen mindig kéznél, sosem tudhatja, mikor szakít valamelyik producer időt magára. Ön hat hónapja és egy hete lehet itt. Az ilyesmik sokáig elhúzódhatnak, van, hogy évekig is. Alkalmanként hajlandóak vagyunk valamelyik irodában fogadni önt. A mostani megbeszélést tekintse rendkívüli és soha vissza nem térő szerencsének. Mint tudja, három percet bocsátunk egy-egy író rendelkezésére, hogy az ügyéről beszélgessünk.  – mondta a férfi, hátat fordított K.-nak, és eltűnt a polcsorok mögött.

Jó, nyilvánvalóan torzítottam a történeten, de az alapja igaz. És van benne valami ordítóan kafkai; egy férfi kimegy egy idegen országba, producerekkel beszél, várja, hogy legyen valami a forgatókönyvvel, amiről aztán kiderül, hogy sok társával együtt egy raktárban hever, és ki tudja, lesz-e belőle valaha film. Amúgy Kundera A regény művészetében ír arról, hogy mitől lesz egy helyzet kafkai, nekem most nincs kedvem se megpróbálni őt utánozni, se begépelni a szavait, mert fáradt vagyok. Inkább arról írok, hogy milyen érzés Kafkát olvasni. Először A kastélyt vettem a kezembe, tavaly elvittem Olaszországba, hogy autózás vagy napozás közben legyen valami tartalmas olvasnivaló. Mostmár látom, hogy nincs groteszkebb, mint strandra Kafkát vinni (jaj, de hát van Harukinak egy könyve, azzal a címmel, hogy Kafka a tengerparton). De a kíváncsiság igazából korábban kezdődött, amikor olvasni tanultam, és láttam, hogy a polcon vannak olyanok, hogy Kassák, Weöres, Kafka. Kassákról azt hittem, hogy a Kassa többes számban, Weörest veöresnek olvastam, nem jöttem rá, hogy ez ugyanaz, mint a Bóbita, bóbita, a Kastély meg olyan titokzatos volt fekete-fehér-vörös borítójával. Persze, lehet, hogy ezt csak utólag gondolom így; miért nem lehetek megint egy kicsit óvodás? Szóval, Olaszországban olvastam A kastélyt, és egyáltalán nem voltam elragadtatva. Fogtam a fejemet, téptem a hajamat, ha pedig káromkodni akartam, azt mondtam: kafka! Nem értettem, miért viselkednek gyerekekként a szereplők, miért olyan szürreálisak és életszerűtlenek a helyzetek, miért nem tudja eldönteni K., hogy ismerte-e korábban a segédeit, és miért olyan az ő és Frida kapcsolata, mint két idegené, akik véletlenszerűen egymás mellé rendelődtek. Persze, lehet, hogy ezt csak utólag gondolom így; miért nem lehetek megint egy kicsit tizenhét éves? Szóval, mégiscsak olvastam tovább, feltűnt, hogy az egész regény, az elnagyolt helyzetekkel és a központi küldetéssel meg a bizonytalan szereplővel pont olyan, mint a szerepjáték, ahol van egy mesélő, és vannak játékosok. Ez a felfedezés tetszett, legalább tudtam valamibe kapaszkodni (ha már Dosztojevszkijt nem olvastam). Aztán a regény végére értem, leírom az utolsó mondatot: „- Holnap új ruhát kapok, talán majd érted küldök.” És rájöttem, hogy egy iszonyú jó könyvet olvastam el. Nem az utolsó mondat miatt, inkább mert addigra sikerült legalább részben feldolgoznom azt a sokkoló élményt, amit az egész jelentett. Beavatás volt ez, elemi erejű dolog, mint amilyen az első orgazmus. Inkább furcsa vagy ijesztő, mint jó. A szomorú helyzet az, hogy a kafkai élmények idővel veszítenek erejükből, a legelső kafkai élmény a legerősebb, és minél korábban történik, annál nagyobb a hatása. Mert ki lehet ismerni a mechanikáját, és egy idő után már nem fogjuk a fejünket, csak mosolygunk, hogy áhá, ez egy olyan cseles, kafkai húzás volt. Bármint kinézek abból, akinek volt ilyen elemi erejű kafkai élménye, mint ahogy abból is, aki mániákusan imádja a Bűn és bűnhődést. Az ilyen emberek kétségbeesetten keresik, vágyják, szomjúhozzák azt a földrengésszerű, mámoros érzést, amit ezek az írások jelentettek nekik, és amit már soha nem fognak olyan intenzíven újra érezni.